Sarabi, a „farkasölő”, a perzsák imádott hatalmas kutyája

Az irániak szerint a kangalok és a kaukázusi juhászok ősei. A sarabi az a kutyafajta, akiről alig tudunk valamit.

A perzsa legendák szerint Perditas, a Nagy Sándort többször megmentő kutya is sarabi származék volt. A múltját több ezer évre visszamenőleg számolják, és szinte biztosan az ősi molosszerek leszármazottjai. Mi teszi különlegessé a sarabit, és mit érdemes tudni róluk?

Farkasölők?

Mint korábban írtunk már erről, a világon nem igazán létezik olyan kutya, amelyik egy szemtől szembeni küzdelemben képes lenne egy kifejlett szürke farkas legyőzésére. Ráadásul ilyen küzdelmekre igen ritkán kerül sor a valóságban. A nyájakat őrző „farkas- vagy medveölőnek” nevezett kutyák elsődleges feladata mindig az volt, hogy falkákban dolgozva távol tartsák a nagyragadozókat a gondjaikra bízott háziállatoktól és területektől. Mégis, szinte minden kutyatartó nemzet köznyelvében szerepel a farkasölő kifejezés; a perzsáknál ez szinonimája a sarabinak.

Masztiff vagy pásztorkutya?

A sarabi kutyákat a világ több részén számtalan néven említik és ismerik, amelyek közül a legnépszerűbb elnevezés a perzsa masztiff, a sarabi pásztorkutya és a perzsa sarabi masztiff. A modern kinológia rendkívül keveset tud róla. Ennek oka részben az, hogy Európában alig néhány tucat példány él ebből a fajtából; elterjedtsége az USA-ban fokozatosan nő, Kínában, Oroszországban és a Távol-Keleten azonban nagy népszerűségnek örvendenek. Iránból azonban, részben az iszlám törvények miatt, rendkívül kevés információhoz lehet hozzáférni.

Ami bizonyosnak tűnik, hogy a sarabi kutyák már az iszlám elterjedése előtt, az ókori Perzsiában, a mai Iránban található Kelet-Azerbajdzsán tartományban fellelhető Sarab város környékén alakulhattak ki. Hosszú évszázadokon át használhatták őket elsősorban nyájőrző pásztorkutyaként a helyi ragadozókkal szemben. Ugyanakkor ókori ábrázolásokon hadikutyaként is feltűnnek. A perzsák hozzájuk kísértetiesen hasonló nagy termetű kutyákat használtak a csatákban, például Dareiosz hadseregében még a görögök elleni hadjáratokban is. Ilyen tekintetben is különlegesek ezek a kutyák, hiszen funkciójukban évszázadokon át a pásztorkutyákra jellemző, de egyben molosszeres feladatokat is elláttak. Ami biztos, hogy napjainkban az Iránban élő népesség az egyik legősibb fajtaként tekint rájuk. A helyiek rendkívüli módon tisztelik őket, és e kutyák értéke arányosan nő a méretükkel és természetesen munkaképességükkel.

Külsejük is megdöbbentő

A sarabik esetében a török malaklihoz hasonlóan hatalmas méretű ebekről van szó. Marmagasságuk elérheti akár a 90–95 centimétert is, súlyuk pedig nemritkán megközelíti a 100 kilogrammot. Ez a tipikusan masztiff kinézetű és jellegzetességű kutya kétféle változatban ismert; létezik hosszú és rövid szőrhosszúságú sarabi, barna, fekete, vagy fehér foltos szőrszínnel.

Felépítésük rendkívül robusztus, vastag csontozattal, széles mellkassal, erős, oszlopszerű lábakkal és hatalmas izomzattal. Jellegzetes szemük általában borostyánszínű. Átlagot messze meghaladó méretei ellenére a sarabik mozgása meglepően dinamikus. Olyan szinten, amit a ma élő, általunk ismert masztiff és nagyra növesztett pásztorkutyafajták esetében már ritkán látunk. Ez a különleges perzsa fajta még egy dologban különbözik nagyon jelentősen az Európában ismert óriás termetű kutyáktól: rendkívül egészségesek, öröklött, genetikai alapú megbetegedések nem ismertek a körükben. Igazi kuriózumként igencsak hosszú életűek, gyakoriak közöttük a 12–15 éves egyedek is.

Kinek való a Sarabi?

Mivel ezek a kutyák az Egyesült Államokban, főként az állattartó farmerek között, egyre népszerűbbekké és elterjedtebbé váltak, az AKC a honlapján az utóbbi időben meglehetősen pontos ajánlásokat tesz közzé a feltett kérdéssel kapcsolatban. Ezek közül a három legfontosabb:

• Ezek a kutyák rendkívül mozgásigényesek, ezért tartásukhoz óriási terekre és aktív életmódra van szükség.
• Zsákmányösztönük átlagon felüli. Más, azonos nemű kutyát nehezen viselnek el maguk mellett, de egyéb kedvenceket (macska, kisállat stb.) sem, ha nem velük nőttek fel kölyökkoruktól kezdődően.
• A sarabi az a fajta, amelyik kezdő kutyásoknak egyáltalán nem javasolt, de városi polgároknak, vagy lakásban élők számára sem.

Haszonállatok melletti munkakutyának azonban annál inkább, hiszen ezt a hatalmas termetű, átlagon felüli erejű fajtát méretéhez képest igen nagy fokú mozgékonyság jellemez. Ráadásul szabályosan predesztinálva van a szélsőséges időjárási viszonyok elviselésére. Termetéhez mérten pedig minimális táplálékkal is beéri, vasszervezete szinte mindent hasznosít és energiává alakít át. A leírások szerint kiemelkedően lojális a gazdájával és annak családjával, ugyanakkor lekenyerezhetetlen őrkutya, az idegenekkel szemben mérhetetlenül gyanakvó és támadó.

A tapasztalatlan kutyásoknak azért is feladhatja a leckét ez a fajta, mert történelmük során mindig elvárás volt a sarabikkal szemben a nagy fokú önállóság és a feladatok hatékony megoldása a gazda távollétében is. Ezért a mai, nyugati ember számára ezek a kutyák a „nehezen, vagy nem kezelhető” kategóriába esnek. Ez nem is csoda, hiszen valóban komoly problémákat okozhat, ha egy majdnem 100 kilós sarabi „kézbe veszi” az ügyeket, és a maga módján próbál rendezni egy vélt vagy valós konfliktushelyzetet.