Ez a legkeményebb fajta az első magyar tenyésztő szerint

Kiss István legendás személy a magyar kutyás világban: az 1980-as és 1990-es évek fordulóján szinte az összes ismert molosszerfajtát ő hozta be és honosította meg Magyarországon először.

Kiss István, a Moloss Kennel alapítója, az előző beszélgetésünk során említette, hogy negatív értelemben mennyit változtak a klasszikus európai masztiff-fajták az 1990-es évek óta. Arról is szó esett, hogy napjainkban a tosa inukban találta meg leginkább a molosszer ősök karakterét és munkaképességét.

Manapság a tosa inu is egyre népszerűbbé válik. Nem fenyegeti ugyanaz a minőségromlás, mint a korábban említett molosszerfajtákat?

Kiss István: De, sajnos azt kell mondanom, hogy az aggodalom teljesen jogos. Bármely fajtáról van szó, ha a mai világban az divatossá válik, és az elsődleges céllá a küllemtenyésztés válik, a tapasztalatom szerint elkerülhetetlen és szinte törvényszerű a korábbi karakter megváltozása és bizonyos mértékű leromlása. Ha a tosa inuról beszélünk, ők szerencsére még nem túl ismertek. De már megjelentek olyan tenyésztők, akiknél a 4-5 kutya egy szobában él, a kanapén fekszenek, és az almokból kikerülő kiskutyák egyre nagyobbak. A kanok súlya a 80–85 kilogrammot is eléri, ami a munkaképesség és az egészség kárára megy. Az én becslésem szerint 15–20 éven belül ez a fajta is oda jut majd, ahová napjainkra a bullmasztiff és a bordeaux-i dog jutott.

Ha arról a tíz fajtáról beszélünk, amit ön hozott be először és honosított Magyarországon, ezek közül jó pár nem molosszer, hanem bull típusú kutya. Miért esett a választása ezekre is a masztiffok mellett?

K. I.: Az érdeklődésem a bull típusú kutyák felé a presa canarióval kezdődött. Sokat olvastam róluk akkoriban, amikor ez a fajta még ismeretlen volt a világ sok részén. Kiutaztam a Kanári-szigetekre, és felkerestem a legnevesebb tenyészeteket, és onnan választottam ki az én leendő kutyáimat. Nagyon megkedveltem a fajtát, és megvallom őszintén, azóta sem értem, hogy miért nem használják őket nagyobb számban komoly őrző-védő munkára. Hiszen minden adottságuk meg van ehhez, és minimum a rottweilerekhez hasonló erővel és képességekkel rendelkeznek.

Velük párhuzamosan kezdett el érdekelni a mallorcai masztiff mint nagyon kevesek által ismert kutyafajta. Máig emlékszem, egy Toulouse melletti francia tenyésztőt kerestem fel, hogy megismerjem őket, és hozzájussak egy kölyökhöz. Legnagyobb meglepetésemre olyannyira heterogén volt az állomány, hogy elvette a kedvem attól, hogy tenyésszem is őket. Az állomány egy része olyan típusú volt, mint egy mini, 30–35 kg-os bullmasztiff, de előfordultak olyan egyedek is, amelyek egy az egyben úgy néztek ki, mint a pitbull terrierek. Tehát nagyon az elején jártak még a fajta egységesítésének. Így ugyan a hazahozott kölyök élete végéig velem élt, egyéb folytatás ezzel a fajtával nem lett a részemről.

Volt egy rövid korszaka az életemnek, amikor az érdeklődésem a munkaképes bulldogok felé fordult. Igen nagy reményeket fűztem az amerikai bulldogokhoz, de nagyon kíváncsivá tettek az Old English bulldogok is. Azt tapasztaltam, hogy az Old English bulldog létrehozásának kísérlete nem volt túl sikeres, a legváltozatosabb karakterű, részben kiszámíthatatlan egyedek kerültek ki akár egy alomból is. Az amerikai bulldogok azonban eleinte rendkívüli módon tetszettek.

Ez a véleményem akkor változott meg, amikor már tulajdonosként megtapasztaltam a hőséggel és a meleg idővel kapcsolatos rendkívüli érzékenységüket. Ez nagyon sérülékennyé és rövid életűvé teszi őket. A lényeg az, hogy a molosszerek mellett a bull típusú kutyákat is szerettem volna és volt szerencsém megismerni. Másnak ez túlzásnak tűnhet, de egész életemben az volt az egyik fő célom, hogy mindent megtudjak a legjobbnak tartott kemény kutyafajtákról. Hogy össze tudjam hasonlítani őket nemcsak könyvek és a szakirodalom alapján, de a valós életben is.

Ha már a kemény kutyafajtákról beszélgetünk, az embereket általában kiemelten érdeklik az összehasonlítások. Az ön által tartott és tenyésztett, összesen 10 fajta közül melyik volt a „legkeményebb” és a legnagyobb harapási erejű az ön véleménye szerint?

K. I.: Ha ez a kérdés, gondolkodnom sem kell a válaszon: egyértelműen a 90-es évek elején létező, akkor még sportos nápolyi masztiffok voltak a legfantasztikusabbak. Hangsúlyozom, a régi mastinóról van szó, nem a mairól. Akkoriban a csupa izom kanok súlya 60–70 kg között mozgott, és az egyik fő problémánk az volt a kiképzés során, hogy nem igazán találtunk olyan segédeket, akik vállalták volna a csibészelést ezekkel a kutyákkal. Az egyik közeli ismerősöm, aki egyébként rottweilerekkel dolgozott rendszeresen, bevállalta a velük való munkát. Azt mondta, hogy soha korábban olyat még nem érzett, mint egy mastino fogása a csibészkaron. Elképesztő erejük volt.

Másik példa: az egyik kedvenc nápolyi masztiffom a Duna-parton talált egy nagy autógumit, amit nem akart otthagyni, ezért ráfogott. Nyakból kiemelte, és majdnem 3 kilométeren keresztül hozta így hazáig oly módon, hogy a gumi egyszer sem érte a földet.