A kutyavilág párduca, a Canis Panther

Egy jól sikerült hibrid, ami Európában alig ismert, Amerikában azonban egyre népszerűbb.

Lehet-e hatékony munkakutya egy több fajta keverésével kialakított hibrid? Milyen célra hozták létre megalkotói, és hogyan alakult ki a Canis Panther?

Hibridek a 70-es évektől

A kutyák világában és történetében a 19. század utolsó évtizedéig tulajdonképpen nem beszélhetünk kutyafajtákról, sokkal inkább különböző feladatokra szelektált munkatípusokról. A napjainkban ismert kutyafajták zömét a századforduló környékén standardizálták. Ekkor alkották meg őket az akkoriban kialakuló fajtaklubok és egyesületek berkein belül. Az 1970-es évek Amerikájában egy ezekkel részben ellentétes folyamat indult meg. Már létező fajták keverésével igyekeztek olyan hibrideket kialakítani, akik valamilyen tekintetben eltértek, és más tulajdonsággal bírtak, mint a regisztrált kutyafajták. Ezen kísérletek jó része a jobb eladhatóságot szolgálta. Sok esetben a divatteremtés volt a cél két népszerű fajta keverésével; lásd labradoodle, goldendoodle, goldador, jug és a többi. De léteztek olyan kísérletek is, amelyek esetében a munkaképesség és a hatékonyság növelése volt az elsődleges szempont. Gyakran egyfajta reakcióként a hagyományos munkafajták munkaképességének romlására.

A chicagói „párduc”

1971-ben, a már akkor sem túl jó közbiztonságú Chicagóban egy őrző-védő és testőrkutyaképzéssel foglalkozó lelkes csapat úgy döntött, hogy az addigi tapasztalataik alapján kísérletet tesznek a leghatékonyabb testőrkutyafajta létrehozására. A fő motivációt az jelentette számukra, hogy a munkavonalú német munkakutyákat a tengerentúlról kellett Amerikába hozatniuk, ami rendkívül drága volt azokban az évtizedekben. Ráadásul az érkező kutyák (németjuhászok, rottweilerek és dobermannok) egy része már akkor sem az elvárások szerint dolgozott. Emellett egyre gyakrabban jelentek meg komoly, öröklött egészségügyi problémák is ezeknél az állatoknál. A cél tehát egy nagy termetű, de atletikus és robbanékony, kiemelt intelligenciával, képezhetőséggel és védelmi ösztönökkel rendelkező kutyatípus kialakítása volt. Fontos volt továbbá, hogy különösebb erőfeszítések nélkül legyen tehető a nagy múltú fajtákkal egyenértékűvé, vagy azokat meghaladó képességű munkakutyává.

Szemben a designerhibridek „előállítóival”, akik általában 2 népszerű fajta összeboronálásával igyekeztek sikert elérni, a chicagóiak 4 munkakutyafajta, az amerikai staffordshire terrier, a dobermann, a (fekete) labrador és a (fekete) német dog keresztezését végezték el. A végeredmény egy átlagban 62–78 cm marmagasságú, 40–60 kg súlyú, döntő zömében fekete színű (kék/szürke és barna szőrszín ritkán előfordulhat), kiváló képességekkel rendelkező, az idegenekkel meglehetősen bizalmatlanul és agresszíven viselkedő kutya lett. Látványosan ruganyos és dinamikus mozgásuk és a fekete párducokhoz hasonló felépítésük miatt a köznyelv Canis Panthernek, azaz párduckutyának nevezte el ezt a típust. Ugyan egyetlen nemzetközi kutyás szövetség sem ismeri el önálló fajtaként, népszerűségük azonban töretlen. Sőt, egyre nő a megvesztegethetetlen őrző-védő fajták rajongói és kiképzői között.

Az elnevezés egyébként érthető, a Canis Pantherek rövid, fekete szőre alatt látványos izmok mozognak plasztikusan. Küllemük a legtöbb ember számára riasztó. Hiszen egy kutyákhoz nem feltétlenül értő személy egy német dog izomzatával rendelkező, amstaff-fejű, body builder dobermannak látja őket, akik ráadásul súlyuk ellenére is villámgyorsak.

Mi jellemzi?

A gazdák, a tenyésztők és a kiképzők szerint a Canis Panther azon ritka hibridek egyike, ahol a kísérlet és az erőfeszítések sikeresnek bizonyultak. A felhasznált fajták elsősorban a pozitív tulajdonságaikat örökítették tovább. A mai egyedek már elszakadtak az eredeti fajtáktól, önálló vérvonalak szerint tenyésztik őket. Ugyanakkor sokat megőriztek az „ősök” tulajdonságaiból. A leírások szinte mindegyike megemlíti a labradoroktól örökölt intelligenciát és képezhetőséget, a dobermannok őrző-védő és munkaképességeit, a német dogok gazda- és családszeretetét, valamint az amstaffok dinamizmusát és küzdőképességét.

Emellett természetesen gyakran szó esik arról is, hogy jellemző rájuk az amstaffoktól átöröklődő terrieres makacsság és önfejűség, a dobermannok tartózkodása és agresszivitása az idegenekkel szemben, de a munkavonalú labradorok óriási mozgásigénye is. A keresztezés olyan értelemben is sikeresnek bizonyult, hogy a Canis Pantherek az ilyen nagy termetű kutyák átlagánál hosszabb életűek. Élettartamuk gyakran eléri a 12 évet. Ráadásul gazda fajták örökletes betegségei (vWD, DCM, diszplázia stb.) nem jellemzőek rájuk.

Kinek javasolt a Canis Panther?

A Canis Panther ismerői és szakértői között teljes az egyetértés abban, hogy e típus választását még egy más fajtákkal egyébként tapasztalattal rendelkező gazdának is alaposan meg kell fontolnia. Tartását általában olyan személyeknek javasolják, akik sok idővel rendelkeznek, és kifejezetten sportos, nagyon aktív életet élnek. Hiszen egy majdnem 60 kilogrammos, dobermann jellegű kutya megfelelő lemozgatása nem átlagos feladat.

Ez a típus nem javasolt azoknak sem, akiknél nagy a vendégjárás, hiszen a Canis Panther nehezen viseli az idegeneket. Ugyanakkor kiskorú gyermekekkel élő családok mellé sem ajánlott, hiszen a bennük tomboló energiák és a hatalmas izomtömeg miatt szinte kódolva vannak az akaratlan balesetek. Azok számára azonban, akik életformája, korábbi tapasztalatai és körülményei lehetővé teszik az együttélést egy Canis Pantherrel, talán az egyik legjobb testőrkutyává válhat.