Most akkor hogyan neveljünk kutyát? Márton Attila különvélemény

A kutyatartás egyik kardinális témaköre a nevelés. Hogyan lesz szobatiszta, jól szocializált, a séták alatt megfelelő módon kontrollálható és fegyelmezhető? Számunkra egyszerű élethelyzetekhez köthető, egyszerűnek tűnő kérdések. Viszont megfelelő választ adni bonyolult dolog.

Legutóbb a fojtó nyakörv körül pattant ki egy jó nagy vita. Még úgy is, hogy egyértelműen látszik az írásból, hogy valójában nincs igen vagy nem típusú válasz. Vannak esetek, amikor indokolt, de alapvetően a fenyítéseket és a negatív élethelyzeteket ildomos lenne kivezetni a kutyanevelés eszközei közül. Egy ilyen egyszerű eszköz használata körüli véleménykülönbségek nagyon szépen felvetik a kérdést, miszerint alapjaiban értjük-e, hogy mi is az a kutyanevelés?

Új szelek

A kutyakiképzés (de hívjuk inkább nevelésnek) iskolái – azaz az elfogadott és hatékonynak tartott módszertanok – az elmúlt években rohamos változásba kezdtek. Ezt köszönhetjük a tudományos alapokon nyugvó ismereteink bővülésének.

Ezek közül talán az egyik leglényegesebb, miszerint bizonyítást nyert, hogy a neveléshez használt negatív élethelyzetek – mint például a félelem és a fájdalom okozása – hosszú távon nem tesznek jót a kutyának. Lehet, hogy azt az adott viselkedést, amiért a büntetés jár, el fogja kerülni. De a negatív élmény a viselkedésének más aspektusaiban kárt tehet.

Gyereket is lehet úgy nevelni, hogy lekeverünk neki egy jó nagyot, amikor nem azt csinálja, amit elvárunk tőle. Vitathatatlan, hogy lényegesen rövidebb ideig tart, amíg bevésődik a preferált viselkedés. Főleg, ha a fizikai – de akár a verbális – bántalmazás ismétlődik. Ha a gyorsaság és a kényelem szempontjából nézzük, a módszer jóval hatékonyabb, nem kell hozzá annyi idő és türelem.

Aztán amikor felnő, a bántalmazás okozta egyéb károkat majd a pszichológusával megpróbálja kiegyengetni. Vagy csak simán lesz belőle egy önmagát leginkább agresszióval kifejezni képes személy, vagy olyasvalaki, akire nem lesz jellemző például az egészséges önbizalom megléte.

Tény, hogy a viselkedés negatív ingerekkel történő bevésése sok esetben pikk-pakk megvan. Viszont ennek negatív hozományai is vannak.

Nevelés kontra rehabilitáció

Amikor a kutyák viselkedésének kialakításáról és korrigálásáról beszélünk, illetve arról, hogy akkor most ezt hogyan is kell csinálni, mi a megengedett és mi nem, van még egy rendkívül fontos dolog: nevelésről vagy rehabilitációról van szó?

Teljesen más az, amikor egy viszonylag stabil idegrendszerű és születése óta jól szocializált kölyöknek kezdjük el megmutatni, hogy milyen a világ és ahhoz hogyan viszonyuljon, ott hogyan viselkedjen úgy, hogy jóban legyünk, egymás mellett harmonikusan megéljünk.

Viszont a nevelésnél felhasznált módszertanok nagyon ritkán vagy jóval hosszabb időtávon képesek hatást kifejteni, ha rehabilitációról van szó. Amikor egy olyan kutya viselkedését kell korrigálni, amelyet akár éveken keresztül félreneveltek, komoly kihívás előtt találjuk magunkat. Saját véleményem szerint nagyon nehezen meghatározható egy ilyen folyamat során alkalmazható eszközök köre.

Most akkor mit szabad?

A sikeres viselkedésrehabilitáció – például egy mentett és éveken keresztül rosszul nevelt és tartott kutya esetben – kardinális kérdés. Etikus dolog olyan eszközöket bevetni, amelyek fájdalmat vagy komoly stresszt okoznak egy egyébként már tönkretett kutya esetében? Megengedett-e egy olyan kutya jóllétének ideiglenes sérülése drasztikus eszközök bevetésével, amelyiknek mondhatni, már úgyis mindegy? Főleg, ha ez a kutya életveszélyes a környezetére nézve.
Van-e olyan helyzet, amikor bármi eszköz bevethető rövidtávon – hangsúlyozom: rövidtávon – azért, hogy a kutya kóros viselkedése változzon?

Nehéz okosat mondani. Hiszen mindig utólag derül ki, hogy az adott eszköz vagy eljárás hozott-e bármi eredményt, vagy csak tovább mélyítette a már felhalmozott viselkedésproblémákat.

Lustaság

A kutyák nevelése és rehabilitációja esetében nincs minden élethelyzetre ráilleszthető válasz. Fogódzkodókat kapunk csak. A címben is szereplő kérdés önmagában rossz. Nem úgy kéne szólnia, hogy hogyan nevelek kutyát erre vagy arra. A pontos megfogalmazás így lenne: hogyan nevelem azt a bizonyos kutyát? Keressük az általános, legegyszerűbb igazságot. De a kutyák változatosak. Ahányan vannak, annyifélék.

Az viszont egyértelmű, hogy a negatív eszközöket kerülni kell egy alapvető kiképzés esetén. Régen rossz, amikor valaki nem volt képes egy kutyát olyan szinten felnevelni, hogy például a séta normálisan megoldható legyen. Mondván, jóval egyszerűbb és kevésbé időigényes dolog rátenni egy fojtó nyakörvet – na adj’ isten a szöges változatot, befelé fordítva – aztán amikor úgy van, megrántjuk a nyakánál, aztán csak lecsillapodik.

Egy séta közben kezelhetetlen kutyával más helyzetekben is gond lesz. Csupán azért, mert nem vettük a fáradtságot arra, hogy megtanítsuk, hogyan élje a mindennapjait. Aki kutyát tart, képesnek kell lennie arra, hogy fegyelmezi, kontrollálja a viselkedését.

Ehhez érteni kell. Ismerni kell az alapokat, a rendelkezésre álló eszközöket és „trükköket”. És egyértelműen nem jó az, amikor kényelmesnek és gyors megoldásnak tűnő praktikákat, kellékeket vetünk be. Mert a dolog elég könnyen a visszájára fordul.