Verekedés lehet a játékból, ha ezekre a jelekre nem figyelsz

A legtöbb kutya számára talán kevés jobb élmény van, mint egy felszabadult játék fajtársaival. Ám megvannak a veszélyei a közös szórakozásnak is, főleg, ha egy eb nem tudja, hogy a másiknak mikor van elege a játékból.

Egy önfeledt játék könnyedén konfliktusba fordulhat, ha nem tudnak sikeresen kommunikálni egymással a kutyák. Ez legjobb esetben „csak” korrekcióval jár, mondjuk egy már nem túl játékos morgással vagy kaffantással (de ezek nem az első jelei annak, hogy elég a játékból). Rosszabb esetben viszont verekedésbe is torkollhat a félreértés. Éppen ezért nagyon fontos, hogy mi is értsük azokat a sokszor apró, alig észrevehető jeleket, amikkel a kutyák kommunikálják társaiknak, hogy szünetet kérnek.

Mire érdemes figyelni?

Számos jelet alkalmazhatnak a kutyák arra, hogy tudassák, éppen szünetet kérnek, vagy szeretnék abbahagyni a játékot. Ilyenek például az alábbiak:

• A fej vagy az egész test nyilvánvaló elfordítása;
• ásítás, (saját) orr vagy száj nyalogatása;
• lerázás;
• szimatolás, vagy más kontextuson kívüli viselkedés, mondjuk vakarózás, megállás, leülés, lefekvés.

Miért érdemes figyelni?

Ha egy kutya nem érti ezeket a kisebb jeleket, akkor a játszótársnak agresszívabb megnyilvánulási formákat kell bevetnie annak érdekében, hogy megértesse magát. Ezek a korrekciók természetesek, de ez nem azt jelenti, hogy mindig meg kell várnunk, amíg a játszótárs szükségét érzi annak, hogy ilyen formában kommunikáljon. Számos negatívummal járhat, ha hagyjuk, hogy „móresre tanítsa” a „tiszteletlen” pontosabban inkább tapasztalatlan ebet, mindkét oldalról.

A nyilvánvaló veszélye a sérülés, a kevésbé nyilvánvaló pedig az, hogy milyen következtetéseket vonhatnak le ebből a konfliktusba került felek. Erre hozunk 1-1 (enyhén eltúlzott, de valósághű) példát. A „sértett fél”, tehát akinek nem figyeltek a jeleire, többszöri alkalom után megtanulhatja, hogy a visszafogottabb kommunikáció nem ér semmit és egyből agresszívabb formákhoz fog folyamodni, figyelmeztetés nélkül. A tapasztalatlan eb nem tanulja meg a játék végét jelző enyhébb kommunikációs formákat, és csak az erőszakosabb jelekből fog érteni. Rosszabb esetben félelmet, bizalmatlanságot alakít ki kutyatársai felé.

Egy-egy mordulás még nem a világ vége. Itt inkább arról van szó, amikor minden játékot morgás, kaffantás zár, vagy esetlegesen verekedésbe torkollik a dolog. Ez nagyon gyakori probléma lehet például együtt élő kutyáknál. A legjobb, ha idáig nem jutunk el, de ne keseredjünk el, ha mégis. Ilyenkor érdemes felkeresni egy oktatót, hogy feloldjuk a két kutya közti konfliktust.

Minden kutya érti ezeket a jeleket?

Az egyszerű válasz erre az, hogy nem. Ezeket jellemzően a szocializáció részeként tanulják meg. Csakúgy, mint a kisbabáknak kiskutyáknak is tanulnia kell, hogy hogyan kommunikál a fajuk. Persze van, ami ösztönből jön, de van, amit a társaiktól tudnak ellesni. Az, hogy egy eb mennyire érti tisztán, hogy elég a játékból sokszor attól függ, hogy mit hoz „otthonról”. Ha lehetősége volt játszani az anyukájával, vagy a testvéreivel, akkor már egy egészen tiszta fogalma van arról, hogy mivel szokták jelezni társai, hogy szünetet kérnek. De nem biztos, hogy tudja, hogy más kutyák ezt hogyan jelzik.

Talán úgy gondolhatunk erre, mint különböző dialektusokra-ugyan arra a tárgyra néha más-más kifejezést használunk attól függően, hogy hol nőttünk fel. A későbbiekben pedig ezt az elnevezést fogjuk előnyben részesíteni, ez fog először eszünkbe jutni. De ez nem azt jelenti, hogy nem tudjuk megtanulni azt, hogy mások hogyan hivatkoznak az adott tárgyra.

Ha nem ismerjük kedvencünk hátterét, akkor érdemes arra számítani, hogy nem igazán ismeri ezeket a jeleket. Persze érhetnek minket kellemes meglepetések, de legyünk elővigyázatosak és monitorozzuk, amikor kedvencünk játszik egy másik kutyával. Nem kell a legrosszabbra számítani, de jó, ha résen vagyunk és odafigyelünk mind a saját kutyánk, mind a másik kutya testbeszédére.

Mit tehetünk gazdiként, hogy kutyánk felismerje ezeket a jeleket?

Gazdiként az a dolgunk, hogy tisztázzuk kedvencünk felé: amikor ezeket a jeleket észleli, hagyja abba a játékot, adjon teret a másik kutyának. Egyfelől legyünk mindig résen, még akkor is, ha kutyánk ismerős ebbel játszik és figyeljünk a jelekre. Másfelől legyen behívható kedvencünk, mert legegyszerűbben így állíthatunk meg egy játékot. Persze ez nagy elvárás egy kölyöktől, de fontos, hogy egy izgalmas helyzetből is ki tudjuk hívni, már egészen fiatal korától kezdve. Gyakoroljunk otthon, majd építsük fel, hogy egyre inger-dúsabb környezetekben is megbízhatóan behívható legyen kedvencünk.

Amíg ez nem opció, álljunk készen arra, hogy átirányítsuk kutyánk figyelmét. Fütyüléssel, cuppogással, esetleg tapsolással (vagy ha a hasán keresztül vezet az út, akkor a jutalomfalatok megzörgetésével) sikeresen felhívhatjuk magunkra a figyelmét. Ha ez nem működik, akkor „terelhetjük”, ezzel egy kicsit kizökkenthetjük a játék hevéből és magunkra irányíthatjuk a figyelmét. Ha minden kötél szakad, irányítsuk el a nyakörvénél fogva, (ne vonszoljuk, ne rángassuk, csak irányítsuk), távolítsuk el a helyzetből és tereljük el a figyelmét. Ha magától abbahagyja a játékot a másik kutya jelzésére, akkor nincs más dolgunk, csak megdicsérni és jutalmazni.

Még egyszer szeretnénk hangsúlyozni, hogy ezek a megoldások olyan helyzetekben alkalmazhatók, amikor az egyikük jelzi, hogy elég a játékból, egy kis nyugalmat szeretne, de a másik még erőlteti a játékot, mert nem érti, hogy hol a határ.