Pireneusi juhászkutya fajtaleírás: a torzonborz csodakutya
2024. október 14 - Képek: Getty Images Hungary
2024. október 14 - Képek: Getty Images Hungary
A pireneusi juhászkutya nem összekeverendő a pireneusi hegyikutyával, bár az tagadhatatlan, hogy szinte mindig együtt, mart marnak vetve dolgoztak a történelem során. Míg az utóbbi az állomány védelméért volt felelős, addig az előbbi mozgatta az állományt.
A pireneusi juhászkutyának két változata van, a hosszúszőrű (long-haired; á poil long) és a félhosszú szőrű (smooth faced; á face rase). Az FCI külön fajtaként ismeri el őket, ám alapvetően a szőrükön kívül minden más tekintetben teljesen egyformák.
A pireneusi juhászkutya egy ősi pásztorkutyavonalból származik, amelyet az idők kezdete óta ismernek a Pireneusok (a Franciaország és Spanyolország közötti természetes határt alkotó hegyek) pásztorai. Senki sem tudja biztosan, mióta terelik ezek a kutyák a nyájakat egyik legelőterületről a másikra a völgyeken át, ám ezt a munkát a mai napig végzik szülőföldjükön. „Nagyon kedvelték a lókereskedők és marhahajcsárok” – írja Bernard Sénac-Lagrange az FCI 1927-es évkönyvében. Amin nem is csodálkozunk, hiszen ezekből a kisebb testű kutyákból 2 is elegendő ahhoz, hogy 1000 birkát biztosan irányítsanak. Hogy még nyomatékosabb legyen ez a megállapítás, ezek a kutyák egy munkanap során akár 40 km-t is megtesznek, látszólag játszi könnyedséggel és végtelen lelkesedéssel.
A legenda szerint amikor 1858-ban Lourdes-i Szent Bernadett előtt Szűz Mária többször is megjelent, az akkor még pásztorlányka mellett ott volt pireneusi juhászkutyája is. Ugyan pontos eredetének története a homályba vész, múltja bővelkedik legendákban. Egy helyi mítosz szerint például a fajta a pireneusi medvéktől és rókáktól származik. De az is népszerű elképzelés, hogy ő volt a crô-magnoni emberek eredeti kutyája. Amit biztosan tudunk, hogy apró kutyák csontjaiból bőségesen találtak a lelőhelyeken, és hogy a juh- és kecsketartás annyira fejlett volt a Pireneusokban, hogy Kr. e. 4000-re a régió ökológiája az intenzív legeltetés miatt teljesen átalakult. Az évszázadok során a pásztorkodás a Pireneusok gazdaságának alapja volt, és ez az ősi életforma még a 21. században is létezik.
A fajta gyakorlatilag ismeretlen volt a hivatalos kutyás világban a 20. század elejéig. Típusa jelentősen változhatott egyik völgytől a másikig, alakja és szőrzete nagyon különböző lehetett, de jelleme és viselkedése mindig ugyanaz maradt. Az első hivatalos standardot 1921 és 1925 között állította össze Bernard Sénac-Lagrange. Ezt az évek során több alkalommal is módosították, legutóbb 2001-ben.
A pireneusi juhászkutya egy kicsi, inas, karcsú, élénk kutya, akinek ragyogó személyisége és villámgyors intelligenciája tükröződik egyedi, háromszög alakú fejének szélfútta megjelenésében. A fajta egyedei kiváló atléták, gyönyörű, áramló járásukról ismeretesek. Külseje archaikus, időtlen, a szó legpozitívabb értemében kelt gondozatlan hatást. Könnyű csontozatú, és vízszintes téglalap alakú testfelépítése van, amely élénk mozgásával kombinálva nagyon egyedi megjelenést ad a kutyának. A színe lehet őzbarna, kék, szürke és fekete; elérhető brindle mintázatban is, vagy fekete alapon fehér jegyekkel, ám az egyszínű verziók preferáltak.
A fajta típusának kialakításában és fenntartásában az évszázadok során fontos szerepet játszott, hogy a pásztorok két fajtára támaszkodhattak: a pireneusi hegyikutya a nyájat védte a medvék, farkasok és hiúzok ellen, míg a pireneusi juhászkutyát kizárólag terelésre használták. Ez lehetővé tette, hogy a szelekció a magas fokú terelőösztön és megbízhatóság fenntartására összpontosítson. Mivel a kutyáknak nem kellett megvédeniük magukat, a kis méretet értékelték az esetükben, ugyanis a kisebb kutyák gyorsabbak és biztosabb léptűek voltak a szeles sziklákon. Emellett kevesebb élelmet igényeltek, lehetővé téve, hogy a pásztor több egyedet tartson, és így nagyobb juhállományt.
Ennek eredményeként a pireneusi juhászkutyák populációja az évszázadok során folyamatosan magas volt, így kihasználva a szelektív tenyésztés erejét a genetikai hibák csökkentésére, és a fajta típusának, valamint munkaképességének fenntartására. Ez vezetett ahhoz is, hogy két változat stabilizálódott, amelyek keveredéskor is függetlenül öröklődnek. A hosszúszőrű pireneusi juhászkutya (long-haired) példányainak szőrzete nagyon eltérő lehet, de karakterük és a viselkedésük soha nem változik. A hosszúszőrűnek hosszú vagy félhosszú szőrzet borítja a testét és a lábait. Az arcán lévő szőrzetnek mindig olyannak kell lennie, mintha az állat mindig a szélbe nézne. Néha a bunda bezsinórosodik a mellső és a hátsó lábakon, a mellső lábak közötti részen és a faron. Ezeket a zsinórokat cadenettes-nek nevezik, és alapvetően laposak és szélesek. A félhosszú szőrűnek (smooth-faced) az arcán sosem lehet hosszú a szőrzet.
Bár a videó francia nyelvű, gyönyörűen lehet rajta látni, hogyan hallgat a kutya a parancsszavakra, és milyen területen végzi a munkáját:
Egy rendkívül bátor, találékony kis kutya a pireneusi juhászkutya, akire jellemző a kezdeményezőkészség és a teljes odaadás a gazda iránt. Nagyon jól alkalmazkodik a változó körülményekhez, ami a terelési stílusán is gyönyörűen megmutatkozik. Természeténél fogva kifejezetten önfejű lehet, ezért szilárd kontrollra van szüksége ahhoz, hogy levezethesse energiáját és megcsillogtathassa intelligenciájának és élénkségének fantasztikus árnyalatait. Terelőkutyaként az idegenektől óvakodik, de megfigyeli a gazdát, és később ekképp viszonyul az ismeretlenhez.
„A fajtában olyan erős a terelési ösztön, hogy már egészen fiatal korától tudja, hogyan kezelje a nyájat, még idősebb kutya példája nélkül is. Hajlamos szenvedélyesen ragaszkodni gazdájához, kizárva mindenki mást, és meglepően érzékeny gazdája hangulataira. Társkutyaként rendkívül aktív és lelkes, ragaszkodik ahhoz, hogy részt vegyen a napi tevékenységekben, bármik is legyenek azok. Nagyon szeretetteljes közvetlen családtagjaival, de az idegenekkel szemben bizalmatlan” – olvasható a Pyrenean Shepherd Club of America honlapján.
Biztosak vagyunk abban, hogy a fentebb leírtakból és ebből a rövid idézetből is kitűnik, hogy kizárólag olyanok tudnak boldoggá és kiegyensúlyozottá tenni egy ilyen kutyát, akik aktív életmódot élnek, és kifejezetten sok időt tudnak szánni a kutyájukra. Ha hagyományos értelemben munkát nem is tudunk a számára biztosítani, gondoskodjunk róla, hogy intelligenciája és mozgás iránti rajongása kielégüljön valamilyen kutyás sportban, vagy akár hobbiterelésben.
Kopottas megjelenésének okozója a dupla szőrzet, amely puha aljszőrzetből és durvább fedőszőrzetből áll. Míg a külső réteg hajlamos lehet a folyamatos vedlésre, úgy a gyapjas aljszőrzet könnyen gubancolódik. A fajta szőrét emiatt hetente kell kefélni, hogy a kabát mentes legyen a gubancoktól, és elkerüljük a nemezesedést is. A hosszúszőrű változat bundája lábakon és a faron zsinórosodhat, így ha ezt meg szeretnénk tartani, akkor ezt a területet ne keféljük. Más zsinóros szőrű kutyák ápolásához hasonlóan a tincseket szét lehet húzni a tövüknél (ez egyáltalán nem fájdalmas), hogy azok különálló, kisebb zsinórokat formázzanak a laposabbak és szélesebbek helyett.
Ezek mellett nem szabad megfeledkezni a megfelelő szájhigiénia fenntartásáról, vagyis mossuk a kutya fogait naponta-kétnaponta. A fültisztítás, a szemek tisztán tartása és a karomvágás is fontos részei az ápolási rutinnak.
A pireneusi juhászkutya alapvetően egy egészséges és hosszú életű kutyafajta, de természetesen egyetlen fajta sem mentes genetikai hibáktól. Ismeretes, hogy alkalmanként megfigyelhető nála a csípődiszplázia, a patellaficam, a perzisztens ductus arteriosus (PDA), az epilepszia, és az olyan szembetegségek, mint a progresszív retinaatrófia (PRA) vagy a chorodila hypoplasia (CH).
Az ilyen problémákra vonatkozó előzetes vizsgálatot minden tenyészállományon el kell végezni! Ha kiskutyát vásárolsz, kérd el a tenyésztőtől mind a kiskutya, mind a tenyészszuka és kan papírjait is!
Kövess minket!
facebook instagram youtube spotifyKapcsolódó cikkek