Olasz vizsla-fajtaleírás: az egyik legősibb vizsla

Az olasz vizslát, avagy bracco italianót az egyik legrégebbi vizslafajtának tekintik, néhányan pedig úgy tartják, hogy a fajta lehet minden európai vizsla őse.

Az olasz vizsla lelkes és intelligens fajta. Meglehetősen sokan ismerik, ám igazán szülőhazájában terjedt el, így ritka fajtának tekinthető. Időtlen fajtaként is szokták emlegetni, ugyanis az évszázadok során viszonylag keveset változott.

Az olasz vizsla eredete

Az olasz vizsla kifejezetten hosszú múlttal rendelkezik, ami egészen a 4–5. századig visszanyúlik. Nem tudni pontosan, hogy milyen fajták felhasználásával jött létre közvetlen elődje, erre vonatkozóan pedig több feltételezés is született. Bizonyos források szerint két ősi kutyafajta, az „asiatic mastiff” és az olasz kopó keveréke volt, mások szerint a fáraókutya, a molosszer vagy a perzsa masztiff szerelemgyereke. Abban viszont megegyeznek, hogy főleg két területen fejlődött tovább. Feltehetően a piemonti régióból származó ebek könnyebbek és kisebbek voltak narancs-fehér színnel, míg a lombardiai régióból származó variáció egy súlyosabb és magasabb kutya volt barnás színnel. Idővel ez a két változat összemosódott, az 1920-as években pedig hivatalosan is egyesítették őket a genetikai sokszínűség jegyében, így létrejött a ma is ismert fajta.

Az olasz vizsla reneszánsza

Valószínűleg senkit nem lep meg, hogy az olasz vizslát elsősorban vadászatra tenyésztették, egészen pontosan madárvadászatra. Eredetileg hálóba kellett beűznie a madarakat, a puskák megjelenésével viszont változott a szerepe, ezzel együtt pedig a munkastílusa is. Ám töretlenül kedvelt vadászkutyafajta volt, mivel kiválóan végezte munkáját. Az olasz nemesek kedvelt kutyái voltak, és olyan neves családok tenyésztették a fajtát, mint a Medici vagy éppen a Gonzaga. Olyan nagy becsben tartották a fajtát, hogy megfelelő ajándéknak számított uralkodók számára is. A reneszánsz korban az arisztokrácia körében még elterjedtebb vadászkutyává vált Európa-szerte, mondhatni, ez volt a fajta fénykora.

A kihalás szélén

A népszerűségnek megvolt az árnyoldala is. Helytelen tenyésztési gyakorlatok és a meggondolatlan keresztezések miatt olyan irányba fejlődött a fajta, ami veszélyeztette a vadászatban való felhasználhatóságát, nem mellesleg pedig egészségügyi problémákkal is szembe kellett néznie. A 19. század végére ez odáig fajult, hogy a fajta a kihalás szélére került. Szerencsére számos lelkes tenyésztő ezt nem hagyta annyiban. Közülük kiemelkedő munkát fektetett a fajta megőrzésébe Ferdinand Delour de Ferrabouc, aki az első fajtastandardját is megírta.

Szerencsére törekvéseik sikeresnek bizonyultak, így újra megerősödött a fajta, bár közel sem lett akkora a létszáma, mint fénykorában. Az FCI 1956-ban fogadta el az olasz vizslát. Érdekes módon annak ellenére, hogy egy gazdag és hosszú múlttal rendelkező fajta, az Egyesült Királyságba csupán az 1980-as években tette be a mancsát, az Egyesült Államokba pedig 1994-ben.

Fajtastandard

Nagyobb testű, erőteljes és arányos megjelenésű kutyafajta. Marmagassága általában 55–67 cm, testtömege pedig 27–40 kg. Könnyed, ügető mozgását nagy becsben tartják a fajta tenyésztői. Szőre sűrű, rövid, testhez simuló, ennek színe lehet fehér, fehér narancs vagy borostyán sárga foltokkal, fehér narancs pontokkal spriccelve, fehér barnával spriccelve, illetve fehér alapon gesztenyebarna „köpennyel”. Bőre vastag, valamennyire laza, de nem túl „lógós”, néhány könnyed ránc megengedett, de nem túl sok.

Háta erős és széles, ágyéka rövid és izmos, hasa nem felhúzott, a hát vonalával csaknem vízszintes, fara pedig enyhén lejt. Mellkasa mély, lábai párhuzamosak. Feje közepesen hosszú, stopja mérsékelt, orrtükre barnás vagy rózsaszínes, a bunda színével harmóniában. Füle hosszabb, lelógó és a fejéhez simuló, vége pedig lekerekedik. Szeme sárga vagy barna. Farka vége felé elvékonyodik, ám nagyon sokáig bevett szokás volt (a vadászati célból tenyésztett kutyáknál akár még a mai napig), hogy kétharmadára dokkolták a farkát, ez olyan 15-25 cm-t jelent a farka tövétől.

Az FCI VII. fajtacsoportjába, a vizslák és szetterek közé sorolható.

Az olasz vizsla jelleme

Intelligens és megbízható fajta. Az olasz vizsla magas energiaszintű, de nyugodt és kiegyensúlyozott, bár kissé önálló, néha pedig makacs is lehet. Türelemmel és megértéssel jól tanítható, mivel okos fajtáról van szó, ám néha kicsit lassú a felfogása, vagy éppen nem látja értelmét annak, amit kérnek tőle. Ennél a fajtánál így nagyon fontos a következetesség és a határozottság, mellette viszont a gyengédség, a türelem, a nyugalom és a pozitív hozzáállás sem törpülhet el. Nem szabad ráhagyni a dolgokat, mert önállósága miatt ez rosszul sülhet el. De nem is szabad durván büntetni, ugyanis érzékeny lelkületű és szelíd (ez egyébként más fajtáknál sem ajánlott).

Az idegenekkel szemben valamennyire bizalmatlan, ám nem agresszív – játékos, mégsem nyüzsög folyton a gazdi mellett, hogy foglalkozzon vele. Viszonylag keveset ugat, ám ha valami szokatlant érzékel, arról lehet, hogy szólni fog.

Ideális környezete

Az olasz vizsla bár kiváló kutyafajta, nem való mindenkinek és mindenhova. Egy tapasztalt gazdi mellett, aki ismeri a fajtát és hajlandó annyit és úgy foglalkozni a kutyával, amennyit és ahogyan kellene, hűséges társ válik ezekből a különleges vizslákból. Családbarát fajta, jól kijön a gyerekekkel, és szeret a gazdái közelében lenni. Általában inkább kertes házba ajánlják, ám nem feltétlenül csak kinti tartásra, ugyanis ahogyan előbb is említettük, igényli az emberek közelségét még akkor is, ha nem mindig szeretne a közvetlen közelükben lenni, vagy éppen összebújni a kanapén.

Leginkább olyan otthonba illenek, ahol kihasználják vadászati képességeiket, és feladatot adnak nekik.

– írják az AKC fajtaleírásában.

Ennek ellenére nem kötelező vadászni vele, de fontos, hogy elegendő aktivitást biztosítson számára gazdája, ugyanis erre mindenféleképpen szüksége van. Enélkül neki sem lesz jó, és gazdájának sem, ugyanis unalmában romboló magatartáshoz folyamodhat. Más kutyákkal jól kijön, ám erős vadászösztöne mellett a macskák csak akkor jöhetnek szóba, ha a gazdi tisztában van vele, hogy mennyi munkával jár a két állat összeszoktatása.

Az olasz vizsla ápolása

Ápolása igazán egyszerű, rövid szőre kevés mindennapos törődést igényel. A füleit viszonylag gyakran kell takarítani, mert a hosszú, lógó fül kedvez a fertőzéseknek, illetve gyulladásnak. Az olasz vizsla hajlamos lehet fogászati problémákra, így a megfelelő fogápolási rutin kialakítása elengedhetetlen. Természetesen az ápolási rutinból karmai karbantartását sem lehet kihagyni, illetve az alkalmankénti fürdetést.

Az olasz vizslára jellemző gyakori egészségügyi problémák

Bár alapvetően valószínűbb, hogy egy olasz vizsla egészséges lesz, vannak olyan egészségügyi problémák, amik viszonylag gyakran jelennek meg a fajtánál, tehát hajlamos rá. Ezek például a következők:

• Fogászati problémák
• Túlsúly, elhízás
• Gyomorcsavarodás
• Könyök- és csípődiszplázia
• Allergia
• Entrópium: a kutya szemhéja befelé fordul, így a szempillái irritálják a szemgolyóját. Ez az állapot idővel látásvesztéshez is vezethet, mellette pedig fájdalommal és kellemetlenséggel jár. Ha korán észreveszik, akkor korrigálható.
• Ektrópium: a szemhéj kifelé fordulása. Gyakran megfigyelhető a „bőrösebb” kutyáknál, például a basset houndoknál. Ez nem okoz olyan kellemetlenségeket, mint az entrópium, bár az elváltozás következtében láthatóvá vált kötőhártya sebezhetőbb ezen állapotában, könnyebben fertőződhet meg, súlyosabb esetben pedig a szaruhártya is károsodhat. Nem feltétlenül kell műtéti korrigálás, ha nem túlzott mértékű, és nem okoz problémát az állatnak.
• Sérv
• Csonthártyagyulladás