Akik nélkül sokan nem élték volna túl: így mentettek életeket a Vöröskereszt kutyái a világháborúkban

A Vöröskereszt az első világháború során kezdett el kutyákat is alkalmazni. A négylábúak különleges és alapos kiképzésen vettek részt, ennek köszönhetően pedig rengeteg sebesült életét mentették meg.

Habár a Nemzetközi Vöröskereszt 1864-ben alakult meg, kutyákat először igazán csak az első világháború idején alkalmaztak a mentéshez (de korábban is voltak rá törekvések a németeknél). Ugyanis a rengeteg sebesült felkutatása az emberek számára szinte lehetetlennek tűnt, így egy olyan társat kellett segítségül hívni, akinek remek érzéke van ehhez. A kutyák páratlan szaglása pedig tökéletes erre a feladatra, emellett pedig könnyen tanulnak és szívesen együtt dolgoznak az emberekkel. A korábbi háborúk során az ebeknek inkább harci, mintsem mentéssel kapcsolatos feladatokat adtak. Pedig utóbbiban rendkívül tehetségesek.

Az első mentőkutyák

A kutyák adottságait többféle módon használták ki a modern háborúk során. Őrködésre, felderítésre, aknakeresésre, fegyverhordozásra, kábelfektetésre, üzenethordásra és harcra is alkalmazták a négylábúakat. A mercy dognak is nevezett mentőkutyák legtöbbjét a Vöröskereszt képezte ki, az ebek első számú feladata pedig a sebesültek felkutatása volt. Általában akkor vetették be őket, amikor este a harcok elcsitultak. A szanitéc ebek élelmet, kötszert és gyógyszert is vittek a katonáknak, akikre elsősorban a vérnyomok alapján bukkantak rá. Kiképzésük során nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy amennyiben sérültet találnak, ne ugatással jelezzenek, hanem csendben vigyenek el tőle valamit alakulatuknak. Korábban ez nem számított bevett szokásnak, és az ebek hangadással jeleztek. Azonban hamar rájöttek, hogy ez nem szerencsés, hiszen ezzel felhívják magukra az ellenség figyelmét.

A háború zajai nagyban megnehezítették a tréninget, hiszen sok kutya fél az efféle hangoktól, így csak a legrátermettebbekből válhattak mentőkutyák. Képesek voltak megkülönböztetni az élőt a halottól, csak előbbihez vezették oda a messzebb járó alakulati tagokat. A sebesülttől egy ruhadarabot, egyenruha-tartozékot vittek el magukkal, így jelezve, hogy szükség van segítségre. Egy Grow nevű katonaorvos arról számolt be, hogy gyakran előfordult, hogy a halottnak hitt katonát a kutya élőnek jelezte, és amikor az orvosi szobába értek, kiderült róla, hogy valóban él. Ezért mindig megbíztak az ebek megérzéseiben.

A Vöröskereszt négylábú mentőangyalai

A Vöröskereszt az első világháború során kezdett el kutyákat is alkalmazni mentési feladatokra. Az ebek kiképzése Edwin Richardson nevéhez köthető, aki éveken át tökéletesítette módszerét. Felismerte, hogy a harcok zajai nagy kihívást fognak jelenteni, de úgy vélte, a gyakorlás a legfontosabb a tréning során. A helyi lakosokkal játszatta el az árokban fekvő sebesültet, a négylábúak pedig még azt is megtanulták, hogy melyik egyenruha tartozik az ellenséghez, így azokat elkerülték (habár a Vöröskereszt független, így tudták megakadályozni, hogy egy felfegyverzett német katonához vezesse őket az eb).

Legtöbbször airedale terriereket, német juhászkutyákat képeztek ki, de természetesen más kutyák is teljesítettek szolgálatot. Számos fényképen láthatóak a Vöröskereszt négylábú tagjai gázálarcban. Ez is azt mutatja, hogy értékesnek tartották őket és igyekeztek megóvni a hősöket a lehető legkülönfélébb támadásoktól.

A brit Vöröskereszt volt az első, aki hivatásos mentőkutyákat alkalmazott a sebesültek felkutatására az I. világháborúban. Sokszor segédkeztek a kocsik húzásában is, amire a sérült katonákat fektették. Emellett azonban az is előfordult, hogy lőszert vittek az elesettnek vélt területekre, illetve olykor fegyvergyárakat is őriztettek velük. Egyes források szerint a sérülteket is biztonságosabb helyre vonszolták, így megmentve életüket. A második világháború folyamán pedig már terápiás szerepük is volt. Lelki támaszt is nyújtottak a sebesülteknek, esetenként a haldoklók mellett vártak, amíg azok átköltöztek egy békésebb világba. Az amerikai Vöröskereszt a mai napig alkalmaz terápiás kutyákat. A két világháborúban becslések szerint 20.000 kutya dolgozott efféle mentőkutyaként, ezzel több ezer életet megmentve.

A Kék Kereszt

A Kék Kereszt az emberekkel foglalkozó Vöröskereszt mintáján alapul annyi különbséggel, hogy ők állatokat mentenek. A források szerint már a viktoriánus korszakban is létezett, de akkoriban a britek még csak lovakról gondoskodtak. Az első világháborúban még szintén csak velük foglalkoztak, hiszen elutasították a kérelmet, miszerint más állatokat is gyógyíthassanak. A franciák azonban szorgalmazták az ötletet, és a második világháború során már a Kék Kereszt igyekezett minden sérült állatról gondoskodni.

Nem csak hivatásos mentőkutyák mentettek életet

Korábban beszámoltunk már Rip és Beauty történetéről, akik házi kedvencként élték életüket a második világháború előtt. Beauty gazdájával járta a lebombázott londoni területeket, és ösztönösen jelezte, ha egy-egy állat a romok alá szorult. Munkája során 63 házi kedvenc életét mentette így meg. Rip pedig egy szintén londoni bombázás során vesztette el otthonát és gazdáit, majd önként csatlakozott egy járőrhöz. A keverékből később az osztag kabalája vált, aki ösztönösen kereste a romok alatt eltűnt embereket.

(A cikk egyik forrásául Dr. Király Klára: Kutyák és más állathősök a háborúban című könyve szolgált.)

(Képek: Getty Images Hungary)