A Vörös Hadsereg öngyilkos küldetésre kiképzett kutyáinak szomorú története: Hitler tankjait kellett felrobbantaniuk

A második világháború idején a Vörös Hadsereg a kutyák egyik legnagyszerűbb tulajdonságát használta ki. A program azonban sikertelennek bizonyult…

A második világháború keleti frontján az egész háború legbrutálisabb harcai folytak. A Szovjetunió kétségbeesetten igyekezett megvédeni anyaországát, miközben a jól beolajozott náci hadigépezet válogatás nélkül nyomult be az ország szívébe. Ez a kétségbeesés új taktikákat szült a szovjet hadseregben, és ennek eredményeként új típusú fegyvereket fejlesztettek ki. A Vörös Hadsereg célja az volt, hogy védőik előnyét, valamint olcsó felszerelések tömeges gyártásának képességét felhasználva visszaszorítsák a jobban felszerelt német csapatokat. A németek egyik legnagyobb előnye, a tankjaik ellensúlyozására a szovjetek kifejlesztették a tankelhárító kutyát.

Mi vezetett idáig?

Az orosz polgárháború után a Vörös Hadseregnek meg kellett újulnia, és alkalmazkodnia kellett a 20. század eleji, folyamatosan fejlődő harcokhoz. Így 1924-ben a katonai tanács jóváhagyta a kutyák katonai felszerelésként való bevezetését a Vörös Hadseregben.

A terv az volt, hogy a kutyákat különféle célokra használják fel, mint például elsősegélynyújtás, aknák és emberek nyomon követése, gyors kommunikáció, segítségnyújtás a harcban, kis mennyiségű készlet szállítása, sérült katonák szánon történő elszállítása és az ellenséges célpontok megsemmisítése.

Az újonnan megalakult Vörös Hadseregnek nem volt olyan személyzete, aki ténylegesen kiképezte volna a kutyákat ezekre a feladatokra, ezért kampány indult, ahol bárkit, aki rendelkezik kutyakiképzési tapasztalattal, például cirkuszosokat és vadászokat, besoroztak a Vörös Hadseregbe. A kiképzés a moszkvai régió újonnan alapított kiképzőközpontjában zajlott, ahol a német juhászkutyák voltak a program fő célpontjai, könnyű képezhetőségük miatt.

Az alábbi angol nyelvű videóban láthatók a tankelhárító kutyák:

A Vörös Hadsereg nem tudott valódi választ adni az újonnan kialakuló katonai taktikákra, amelyek szerint a főleg harckocsi alapú haderőt használták az ellenséges vonal megtörésére. A válasz a híres T-34 formájában érkezne, de a gyalogságnak nem volt következetes és hatékony módja ennek a főleg mechanikus erőnek a leküzdésére. Erre a katonai tanács előállt egy ötlettel.

A tankelhárító kutyák szolgálatba állítása

Amint azt korábban említettük, a kutyák egyik engedélyezett felhasználása a Vörös Hadseregben „az ellenséges célpontok megsemmisítése” volt. Mivel a harckocsik egyre nagyobb problémát okoztak a szovjeteknek, egy aknamellényt fejlesztettek ki kutyák számára, és a tankelhárító kutyaegységeket hivatalosan is bevonták a Vörös Hadseregbe.

Ennek a mellénynek több prototípusát is kipróbálták, az elsők levehetők voltak. Az eredeti terv az volt, hogy a kutyák a tankok alá szaladnak, megharapnak egy kioldó mechanizmust, ami a bombát a tank alatt hagyja, majd visszatérnek a kiképzőhöz. A bombát ezután időzítőn vagy távoli detonátoron keresztül robbantják fel. Kutyák egy csoportja ezt hat hónapig gyakorolta, de a beszámolók szerint egyetlen eb sem tudta következetesen elvégezni a feladatot. Így szélsőségesebb megközelítést alkalmaztak a képzésben.

Módosították a képzést, ami sokkal egyszerűbbé tette azt. A kutyákat csak a tank alatt való futásra tanították. Új robbanószerkezet készült, amely azonnal felrobbant, amint a kutya az ellenséges tank alá került, így szükségtelenné vált a visszaút kiképzése.

Mindegyik kutyát egy 11 kilogrammos aknával szerelték fel, amelyet két tasakban hordtak, melyek az eb méretétől függően állíthatók. A szerkezetnek volt egy biztosítószege, amelyet a kutya bevetése előtt el kellett távolítani, ami problémát jelent majd, ha ezt a koncepciót a gyakorlatba átültetik.

Nem várt következménye lett a tervnek

Amikor ezt a brutális tervet a gyakorlatba átültették, az nem a várt módon sült el. A tankelhárító ebek első csoportja 1941 közepe táján érkezett a frontra. A csoport körülbelül 30 kutyából és 40 kiképzőből állt. A kezdeti kivitelezés rávilágított néhány jelentős problémára.

Az erőforrások megtakarítása érdekében a kutyákat tankokra képezték ki, amelyek mozdulatlanul álltak, és nem használták a fegyvereiket. Amikor a kutyákat a frontvonalra vetették, ez problémát okozott, mivel nem voltak hajlandók a tankok alá futni, hiszen nem voltak hozzászokva a lövöldözéshez. A kutyák azon kis része, akik megpróbálták „teljesíteni kötelességüket”, túlságosan féltek bemenni az ellenséges tank alá, és ennek eredményeként le is lőtték volna őket.

Egy másik mellékhatása volt annak, hogy a kutyák nem szokták meg a frontvonal lövöldözését, hogy visszarohantak a lövészárkokhoz a még mindig rajtuk lévő éles robbanóanyaggal, ami a töltet felrobbanásához és saját katonáik megöléséhez vezetett. Ez azt jelentette, hogy sok kutyát, akik megpróbáltak visszatérni a kiképzőjükhöz, le kellett lőni. Ennek okán sok kiképző nem volt hajlandó folytatni a programot, kritizálva azt a brutalitása miatt, ami ahhoz vezetett, hogy sok ilyen kiképzőt Gulágra küldtek.

Az utolsó csepp a pohárban az volt, amikor a kutyákat egy olyan mezőre vitték, ahol szovjet és német tankok is jelen voltak. A szovjet harckocsikkal való kiképzésük miatt az ismerős külsejű és szagú szovjet tankokhoz ragaszkodtak az ismeretlen német tankok helyett, ezáltal saját csapataikat robbantották fel.

Füstbe ment terv

1942 után a Vörös Hadsereg tankelhárító kutyák használata csökkent, mivel új és kevésbé embertelen szerepeket találtak a kutyák számára, bár a kiképzés erre a brutális munkára egészen 1966-ig folytatódott, amikor is a program hivatalosan korlátozott sikerrel zárult.

A háború sok emberből a legrosszabbat hozza ki, és ilyen elkeseredettségben nem meglepő, hogy szokatlan és brutális taktikák alakultak ki. Szerencsére a program végül hatástalannak bizonyult, így korlátozott számú kutyát vetettek be ezzel a céllal, és még kevesebbet öltek meg, bár a brutális koncepció örökké emlékezetes marad.