Bob, a vonatozó kutya: nem tudott parancsolni a szívének, csak a síneken volt boldog

Terowie Bob a 19. század második felében bejárta a dél-ausztrál vasutak tekervényes sínjeit. A vasutasok körében mindenki ismerte és szerette furcsa jelleme ellenére is.

A vonatozó kutya már kölyökként beleszeretett a vasút világába. Megismerkedett a vonalat építő munkásokkal Strathalbyn közelében, és melléjük szegődött. Néhány alkalommal visszavitték a gazdájához, a Macclesfield Hotel vendéglőséhez, de 9 hónapos korában végleg bekebelezte a vonatok iránti rajongása.

A vonatozó kutya a gépészek legjobb barátja

Karrierje igen hamar be is indult a vasútnál. Adelaide-ból ötven másik kutyával együtt Quornba küldték, hogy az elszaporodott nyúlállomány rendezésére bevessék. A visszaemlékezések szerint Bobot kóborként vették fel új állásába. Egy szerencsés véletlennek köszönhetően mielőtt elindulhatott volna a nyúlvadászatra, elcserélték egy másik kutyával, aki William Seth Ferry mellett dolgozott a rendőrségen, és akkoriban különleges őrjáratot vezetett Peterborough-ban. Azonnal regisztrálták is kutyát, egészen pontosan 1884 szeptember 24-én. Ferryt 1885 februárjában előléptették a településen állomásfőnök asszisztenssé.

Bobról ismert volt, hogy előszeretettel utazgatott ki és be Peterborough-ból. Kedvence helye a mozdonyban volt, a széntároló előtt. Boldog volt, ha úton lehetett. A korabeli beszámolók szerint nem szerette az elővárosi vonatokat a szűk fülkéik miatt, de köztudott volt róla az is, hogy a harmadosztályú fülkéket előszeretettel ürítette ki hangos ugatásával.

„Ugatása robusztus volt, és gyakran tűnt úgy az idegenek szemében, hogy agresszív, pedig valójában barátságos volt.” – írta egy korabeli napilap. Nem volt gazdája, de a gépészekhez különösen vonzódott, akik megengedték neki, hogy velük tartson amerre az út viszi őket. Valószínűleg több ezer kilométert tett meg élete során vonaton utazva, és feltehetően járt Ausztrália szinte összes szárazföldi államába.

A csavargó Bob és balesetei

A források szerint karrierje elején Bob számos balesetet szenvedett el a vonatról való le- és felugrások során, melyek esetében szinte soha esett nagyobb baja. Egy jelentés szerint azonban egy alkalommal sérült lábbal az egyik állomástól a másikig képes volt több mint 3 km-t is gyalogolni. Ahogy azonban egyre ügyesebb lett, ezeknek a baleseteknek a száma is csökkent, már a mozgó vonatról is magabiztosan ugrált fel és le, sőt át egyikről a másikra.

Volt, hogy beszorult a farka valahová, sőt, hiányzott a végéből körülbelül 1 cm egy szerencsétlen eset következtében. Egyszer még a bundája is felgyulladt! A jelentések szerint Bob adelaide-i tartózkodása során megbotlott egy vonat lépcsőjén és elkezdett legurulni úgy, hogy egy másik vonat éppen elhaladt mellette. Az biztos, hogy az őrangyalainak nem jutott ideje pihenőre!

Saját nyakörvet is kapott egy utastól, aki megkedvelte őt, miután „elrabolta” egy farmer. A nyakörvhöz két sárgaréz lemezt szegecseltek, és ez volt rájuk írva: „Ne állíts meg, hadd kocogjak, mert Bob vagyok, a sofőr kutyája.” (Angolul ez így hangzik: Stop me not, but let me jog, For I am Bob, the drivers dog.)

Szobrot állítottak neki

Bob 1895 július 29-én sétált át a szivárvány alatt. A korabeli cikkben beszámoltak arról is, hogy miután visszavonult Adeleide-ban, rendszeresen vacsorázott a Mr. Evans által vezetett hentesboltban a Hindley Streeten, egészen a 17 éves koráig. A Chronicle megjegyzi, hogy a vacsorája után még hallották, ahogy Bob megugat egy mellette elhaladó kutyát, majd egy fájdalmas üvöltés után holtan esett össze. (Mások források szerint Bob a Silverton Tramway Company Ltd-nél élte le utolsó éveit, amely Broken Hill-t a dél-ausztráliai vasútvonallal és Peterborough kötötte össze.)

Testét megőrizték, és később kiállították az adelaide-i Exchange Hotelben. Nyakörvét kezdetben Adelaide polgármestere őrizte, de később az Ausztrál Mozdonygépészek Szövetsége kapta meg. Ma is megtekinthető a National Railway Museumban. 2009-ben szobrot állítottak nekik Peterborough-ban.