A maorik kutyája, a kurī: társaságáért és élelemforrásként is tartották

A családban belsős viccünk, hogy a szigetországok közül Ausztrália az, ahol a fauna majd minden faja az életedre akar törni, míg Új-Zéland épp ennek az ellenkezője; ott az égvilágon semmitől sem kell tartanod. Egyedülálló élővilágának legkülönösebb jellemzője, hogy egész rendszertani osztályok hiányoztak belőle az emberek megjelenése előtt, például a szárazföldi emlősök; ezáltal pedig a ragadozók, és a veszélyesnek ítélhető fajok. A maorik, az őslakos polinéziai származású nép valamikor 1300 előtt érkezhetett a szigetre. Két fajt honosítottak meg: a kiorét, a polinéz patkányt, és a kurī kutyát.

Az új-zélandi kutya, a kurī ugyan mára kihalt, azonban az ember és állat közötti korai kapcsolat gyönyörű lenyomata ma is. Az Aucklandi Egyetem nemrégiben készült kutatása pedig még közelebb hozza a modern emberhez ezt az időszakot.

Kiemelt helyet foglaltak el, de nem lehettek sokan

Az ősi polinéz társadalmakban a kutyák társak, vadásztársak és néha versenytársak is voltak. Hogy milyen nagyra tartották őket, azt remekül bizonyítja az is, hogy egyike volt azon rendkívül kevés fajoknak, amelyeket magukkal vittek a Csendes-óceán teljes keleti részén, a Cook-szigetektől a Marquesas-szigetekig, majd egészen délre, Új-Zélandig. Ezek a kisebb testű, lompos farkú ebek lenyűgözték Patricia Pillay-t, az Aucklandi Egyetem Bölcsészettudományi Karának régészhallgatóját is. „A moafélék kihalása (a struccalakúakhoz tartozó hatalmas, röpképtelen madár – a szerk.), majd a 16. századtól kezdődő kis jégkorszak sok maori közösség számára kihívásokat jelentett, ezért kíváncsi voltam, hogyan boldogultak a kurīk” – magyarázza.

A maori történetek szerint Kupe, a híres polinéz hajós kutyáját is magával vitte Új-Zélandra körülbelül 650 évvel ezelőtt. Ahogy mások is megérkeztek, a kutyák eljutottak az ország minden részére, még a nagyobb tengeri szigetekre is. Patricia szerint bár a kutyák nagy becsben álltak, csontjaik és fogaik ritkán fordulnak elő a csendes-óceáni szigetek régészeti lelőhelyein. Ez arra utal, hogy kis létszámban tartották őket néhány kisebb szigeten, ahol eredetileg meghonosították őket, idővel eltűntek. Ezekben az esetekben csak a helyi hagyományok vagy a régészeti felfedezések révén ismertek, mint például néhány kisebb Cook-szigeten.

„Ez az érkezést, majd helyi kihalást követő minta arra utal, hogy a polinéz kutyák időnként versenyeztek gazdáikkal az élelemért vagy más erőforrásokért, és talán szándékosan távolították el őket. Azonban Aotearoán (Új-Zéland maori neve – a szerk.) más volt a helyzet” – mondja. Patricia konzultált a helyi iwivel (maori nyelven a törzset, a törzsek összességét, szervezetét jelenti – a szerk.), az Aucklandi Múzeummal és régészekkel, akik ezeket a gyűjteményeket gondozzák, és engedélyt kapott arra, hogy tanulmányozza a kurīk fogait.

Az új-zélandi kutyát a foga árulta el

Minden fogkészlet fontos nyomokat tartalmazott az egyed étrendjéről és általános egészségi állapotáról. Patricia fogszuvasodás, fogkő, valamint fogkopás és törések nyomait kereste. „A kopást gyakran a homokos vagy kavicsos talajban való táplálkozás okozza, míg a törött fogak általában a csontok megrágása és velő kinyerése miatt keletkeznek.” Patricia vizsgálta a fogzománc-hipoplázia nevű állapotot is, amely akkor fordul elő, amikor a fogzománc képződése megszakad. Például rossz táplálkozás, betegség vagy súlyos fertőzés következtében. Ez az első ilyen jellegű kutatás, amelyet kurīfogakon végeztek.

Azt találta, hogy a Te Ika-a-Māui/északi-szigeti kurīk fogai között nem voltak szuvasodásra és fogkőre utaló nyomok, ami alacsony cukortartalmú étrendre utal. Valamint kevés foguk volt törött vagy súlyosan kopott, ami viszonylag puha táplálékot sejtet. Az alultápláltságra vagy betegségre utaló jelek is ritkák voltak. A fiatal kurīk életében a legnagyobb stresszt az elválasztás időszaka jelenthette. Összességében úgy tűnik, hogy a kurīk jól gondozottak voltak, ami jól illeszkedik a maori történelmi beszámolókhoz.

„A kurīk valószínűleg fontosak voltak a vadászatban, különösen a moák esetében, és csontjaik, fogaik gyakran előkerülnek korai tengerparti településeken. Nagyra becsülték őket a bőrükért és szőrükért, amelyeket főnökök köpenyének (kahu kurī) készítéséhez használtak. A 18. században sok kurī saját névvel és whakapapával (genealógiával) rendelkezett.” Ugyan a kutató megemlíti, hogy a bőrükért is tartották ezeket a kutyákat, szinte kizárt, hogy ha a bőrét felhasználták, a húsát eldobták volna. Több forrás szerint a polinéz kutyák élelemforrásként is szolgáltak. Ezt bizonyítja például James Cook felfedező beszámolója is. 1769-es útján megkóstolta a kurīt, és úgy nyilatkozott, hogy majdnem olyan ízletes, mint a bárány.

Bár nem pontosan a mai értelemben vett házi kedvencek voltak, Patricia szerint bizonyítékok utalnak arra, hogy a gazdasági értékükön és vadászképességeiken túl is fontos szerepet játszottak. „Aotearoában a kutyákat említik a hagyományos szóbeli történetekben, és néhány régészeti lelőhelyen saját hivatalos temetéseik is vannak, ami összetettebb emberi kapcsolatra utal.”

Ilyen volt a kurī

Ahogy már említettük fentebb, a kurīk kisebb testű, rövidebb lábú, sárgás, fekete vagy fehér, esetleg foltos ebek voltak, akiket jellemzően bozontos farok díszített. Meglehetően archaikus volt tehát a külsejük, mindenféle faksznitól mentes. A beszámolók alapján kiderül, hogy más polinéz kutyákhoz hasonlóan üvöltöttek ugatás helyett.

Érdekesség, hogy ezek az ebek sosem váltak elvadulttá, ugyanis az élelemforrások olyan szűkösek voltak, hogy szükségük volt az emberekhez a túléléshez. Valamint nem volt lehetőségük olyan nagy számban sem szaporodni. A telepesek tanulékony, de lusta állatokként írták le őket.

Az 1860-as években, az európai telepesek érkezését követően haltak ki, ugyanis az általuk hozott kutyákkal való keresztezést nem viselték el. Ezenfelül a kutyahús fogyasztása is eltűnőben volt ekkorra, ami szintén egy faktora lehetett a kihalásnak.

(A nyitókép illusztráció, két modern ebet ábrázol a Cook-szigetek egyik tengerpartján.)