Túltenyésztett kutyák, akiket az emberiség hajszol a vesztükbe: egy állatorvos kritikája

A Pitcairn házaspár neve ma már szinte egyet jelent a holisztikus állatgyógyászattal. Legújabb kötetük rengeteg felelős gazdának ad megfelelő támpontot ahhoz, hogy kedvencüket helyesen és egészségesen neveljék.

Richard H. Pitcairn és Susan Hubble Pitcairn: Kutyák és macskák természetes egészsége című könyve az egyik leghasznosabb olvasnivaló, amit egy felelős gazda a kezébe vehet. A kötet kitér minden témakörre, ami csak érintheti kedvenced egészségét, a helyes etetéstől kezdve a környezetbarát tisztítószereken át, a ritka betegségekig mindenről szót ejt. Az amerikai állatorvos és felesége a holisztikus szemlélet elkötelezettjei. Oly módon világítanak rá különböző jelenségekre, problémákra, ahogy talán magától sosem tette volna azt az olvasó. Az egész kötetből sugárzik az állatok és az élővilág feltétlen tisztelete.

Az alábbi részlet a túlzott szaporítás, tenyésztés problémáját firtatja:

Nem értük, hanem magunkért tenyésztünk

„Amikor az ember elkezdett állatokat háziasítani, megváltoztatta azt a természetes folyamatot, amelyben mindig a legrátermettebb tudott élelmet találni, szaporodni és túlélni.

Egy újfajta szimbiózis alakult ki, ahol mi voltunk az irányítók. Nem kétséges, hogy hoztunk jó döntéseket, és gyakran a legerősebbeket és legegészségesebbeket választottuk ki. De sokszor csak megtetszett egy szokatlan kinézet, vagy valami, ami nekünk jól jött, az állatoknak viszont már nem feltétlenül: vastag, húsos lábú lovak a nehéz terhek elhúzásához, kutyák „toy” változatai ölebnek, farok nélküli macskák mint érdekes újdonságok, és így tovább.

Az összes állat közül valószínűleg a kutyákon alakítottunk a legtöbbet tenyésztéssel, mióta a farkasok először szegődtek mellénk úgy 20-30 ezer évvel ezelőtt (a becslések eltérőek). Több ezer generáció alatt mindenféle méretű és felhasználású kutyát létrehoztunk. Hozzánk hasonló társadalmi felépítéssel és ösztönökkel az ebek jól szolgáltak minket mint vadászok, juhászok, szánhúzók, őrkutyák, segítőkutyák, vallási jelképek, személyes társak vagy éppen mint táplálékforrások.

A legtöbb tulajdonság, amelyet előnyben részesítettünk, inkább nekünk, mint nekik kedvezett. Mégis, bizonyos fokig ez egy közös evolúciós folyamat volt. Amikor elfoglaltuk természetes élőhelyünk nagy részét, a háziasított állatok felmenői új élőhelyhez adaptálódtak: az emberek termőföldjeihez és lakóhelyeihez. Ebben is „a legalkalmasabb túlélésnek törvénye érvényesült, csak másik változatban. Azok voltak a legjobb túlélők, akik a leginkább képessé váltak az ember melletti életre. Ha nem osztottuk volna meg velük a lakhelyünket, szerintem meglehetősen gyorsan visszatértek volna az eredeti természetükhöz. (…)

Ha átlapozunk egy képeskönyvet a fajtákról, a kutyák egyértelműen nagyobb változatosságot mutatnak méretben, formában és szőrzetben, mint a macskák. A különbség egyes modern fajták és a vad őseik között jóval szembetűnőbb a nagyobb kutyáknál. Ez a természetes szelekcióba való nagyobb fokú belepiszkálás magyarázatot ad arra, miért a kutyáknál volt a legtöbb és a macskáknál a legkevesebb születési rendellenesség egy macskákat, teheneket, kutyákat és lovakat összehasonlító tanulmányban. Mindez annak ellenére, hogy a macskák általánosságban érzékenyebbek a vegyszerekre és egyéb tényezőkre, amelyek születési rendellenességet okozhatnak.

Neoténia: a kifejletlenség szelekciója

Miként vezet a szelektív tenyésztés hibákhoz és működési zavarokhoz? Sok mai kutyafajtára jellemző, hogy megalkotásuknál a farkasok génállományából gyakran azokat a kis aranyosakat részesítettük előnyben, akik soha nem fejlődtek ki teljesen. A neoténiának nevezett jelenség (a fiatalkori tulajdonságok az egyedben később is fennmaradnak) tette lehetővé, hogy „fiatalítás” céljából a faj korai életszakaszára jellemző kezdetleges tulajdonságok alapján szelektáljunk: rövid lábak és orr, selymes szőr, lógó fül és az ugatásra való hajlam (a felnőtt farkasok ritkán ugatnak).

Megszégyenítő a felismerés, hogy számos, a fajtatiszta állatokban vonzónak tartott tulajdonság valójában a megállított (testi és lelki) fejlődés eredménye. A folyamat során gyakran akaratlanul defektusokat hozunk létre, vagy funkciókat vesztettünk el, mert a „cukiságot” vagy más áhított jellemzőket akartuk előtérbe hozni.

Például a rövid felső állkapocs kitenyésztése kitolt az olyan fajtákkal, mint a bulldogok, a boxerek és a terrierek. Különböző gének határozzák meg ugyanis az olyan, egymástól függő tulajdonságokat, mint a fogazat és (a szájat és a torkot elválasztó) szájpad jellege. A rövid állkapocsban a fogak csak ferdén és oldalra nőve férnek el. A lágy szájpad továbbra is normális méretű marad, és olyan mélyen belelóg az állat torkába, hogy állandó fulladásveszélyt jelent, valamint légzési problémákat okoz.

A rövid lábú kutyáknak (tacskók és basset houndok) sokszor eldeformálódik a gerincük. A farok nélküli Man-szigeti macskafajtának komoly genitális és húgyúti szervi rendellenességei lehetnek. A bulldogok, csivavák és más fajták, amelyeket úgy tenyésztettek, hogy kis csípőjük legyen, gyakran szorulnak császármetszésre. Az olyan óriás fajok, mint a bernáthegyi és a német dog, híresek a csontproblémáikról és rövid életükről. Általában a legnagyobb és a legkisebb fajták szenvednek a leginkább genetikai gyengeségektől.

A beltenyésztés csak tetőzi a problémát. Ahhoz, hogy egy adott jellemzőt beépítsünk egy fajtába (hogy az később folyamatosan megjelenjen), kiválasztott fivéreket és nővéreket kell pároztatni, vagy egy szülőt az utódjával. Az ilyen intenzív beltenyésztés lehet, hogy biztosítja a kívánt tulajdonságot, de állandósíthat alapvető gyengeségeket is a vérvonalban, például rossz ellenálló képességet a betegségekkel szemben, az állóképesség hiányát, alacsony intelligenciát, születési defektusokat és örökletes betegségeket, például vérzékenységet vagy süketséget.

A piaci igények kielégítésére történő tenyésztés szintén katasztrófához vezethet. Az 1920-as években például az újonnan „megjelent” sziámi macska is olyan kapós lett, hogy a tenyésztők testvéreket pároztattak, valamint szülőket utódokkal, hogy kiszolgálják a keresletet. A fajta annyira legyengült, hogy majdnem teljesen kihalt. Számos kutyafajta – mint a skót juhász, a cocker spániel, a beagle és a németjuhász – szintén megszenvedte a hirtelen támadt népszerűséget.

A tenyésztés etikája

A genetikai megbetegedések problémája különösen elszomorító. Az állatok sok felesleges szenvedésen mennek keresztül, pusztán azért, mert az emberek különféle megfontolásból tenyésztik őket. Ez gyakran anyagi érdek, de lehet, hogy valamelyik vonást (tömzsi vagy hosszúkás arc, göndör vagy selymes szőr, csupasz vagy ráncos bőr, lógó fül, a farok hiánya) „cukinak”, szokatlannak tartják, esetleg hasznosnak találják (rövid lábbal könnyebb beférni az odúkba, a masszív termet megfelelőbb a harchoz vagy az őrzéshez). Ritkán merül fel azonban a kérdés, vajon az állatnak kényelmes, jól alkalmazkodó, egészséges teste lesz-e.

Úgy tűnik, nem nagyon törődünk a születési rendellenességek magas számával sem. Míg amiatt joggal aggódunk, hogy az embereknél ezek aránya 1 az 1000-hez, sok tenyésztő egyszerűen elfogadja, hogy a statisztikák alapján a háziállatoknál az almok 10-25 százaléka lehet várhatóan érintett. Ezzel kapcsolatos erkölcsi dilemma, hogy a tenyésztés túl sok olyan kiskutyát és kismacskát eredményez, akikben nincsenek meg a kívánt jellegzetességek, vagy egyértelmű rendellenességgel jönnek a világra, és tőlük valamilyen módon „meg kell szabadulni”. Egy apró dolog, ami sokat segíthet, ha nem ragaszkodunk hozzá, hogy fajtatiszta állatunk legyen. Több millió keverék állatnak adnánk esélyt az életre, ha inkább közülük fogadnánk be otthonra vágyó egyedeket, hiszen belőlük ugyanolyan jó háziállat válhat. Az egy év alatt született kutyák és macskák akár 75%-ára halálos baleset, éhhalál vagy eutanázia vár, mert nem találnak állandó lakhelyet.”

Ha kedvet kaptál a hasznos kézikönyv elolvasásához, ez az ajánló neked szól:

(Képek: Getty Images Hungary, Partvonal)