Magyar mentőkutyások a török földrengés helyszínén: interjú a HUBA Rescue 24 kutyavezetőjével

Törökországot nemrégiben hatalmas földrengések sújtották és több tízezer ember veszítette életét. Sok országhoz hasonlóan Magyarország is kutyás mentőegységeket küldött az érintett területekre.

Korábbi cikkünkben a mentés egyik résztvevőjével, Vincellér Tiborral, a Baptista Szeretetszolgálat HUBA Rescue 24 mentőcsapatának kutyavezetőjével beszélgettünk. Most pedig interjú folytatása következik.

AÉK: Tehát a kutyák szerepe szinte kizárólag az, hogy szag, illetve hallás alapján megpróbálják felderíteni a romok alatti túlélőket és véletlenül sem az, amit időnként hollywoodi filmekben láthatunk, nevezetesen, hogy kihúzzák a túlélőket a romok alól?

V.T: Igen, így van. A kihúzásról itt szó sincs és nem is lehet. Mint korábban említettem, a legtöbbször hosszú órákba telik, amíg valakit sikerül élve kimenteni a romok alól, hiszen aki könnyen kihúzható sérült volt, annak már segítettek a helyiek, a rokonság, a szomszédok, az először a helyszínre érkezők. Ahogy ön is mondta, a kutyák esetében a legfontosabb szervük egy ilyen helyzetben az orruk és a szaglásuk. Mi úgy tanítjuk a kutyáinkat, hogy ha megtalálnak egy személyt, akkor jutalmazzuk őket, tehát nekik ez a munka egyfajta „játék”, a jutalom reményében mennek be olyan helyekre, amit mi elvárunk tőlük, illetve nemcsak hogy mi elvárjuk, de esetleg ő felfedez magának. Mi pedig ezt a keresési folyamatot figyeljük, és ez alapján határozzuk meg a további mentési célokat.

AÉK: Hogyan készítik fel ezeket a kutyákat a mentési feladatokra, illetve felfedezhető-e valamilyen szabályszerűség abban, hogy melyik fajta válik be mentőkutyaként? Vagy ez nem kötődik fajtához, kizárólag egy-egy kutya egyéni képességeihez?

V.T: Én azt szoktam mondani, hogy nem a pedigréje dönti el egy kutyánál, hogy alkalmas-e erre a munkára, hanem az, hogy mi van a fejében. Illetve természetesen vannak testi adottságok is, hiszen lehetséges, hogy egy német dog fejben alkalmas lenne a mentésre, de ekkora súllyal képtelen lenne egy romon munkát végezni. Illetve a kistestű kutyáknak is óriási a hátránya, mert nem tud mindent megközelíteni. Egy romterületen vannak olyan helyek, ahol jelentős magasságkülönbségeket kell leküzdeni, amit a kutyák általában a kutyavezető segítségével tesznek meg, de vannak esetek, amikor egyedül. Arra is trenírozzuk a kutyáinkat, hogy minden olyan helyre föl, illetve be tudjanak menni, ami az én fejemben van, illetve amit ő el akar érni. Én ugyan labrador párti vagyok, de például az első vizsgázott mentőkutyám, aki fantasztikusan dolgozott, ő egy talált keverék kutya volt.

AÉK: Mennyire veszélyes ez a mentési munka a kutyákra nézve?

V.T: Az, amit a kutyák csinálnak, az természetesen nagyon veszélyes. Amit az ember csinál, az is veszélyes, csak a kutyákkal szemben mi ezt fel tudjuk fogni. A kutya erre nem képes, nekik tulajdonképpen nem sok különbség van az épített területen történő gyakorlat és az éles helyzetek között. Amennyire lehetséges, mi megpróbáljuk a gyakorlás során felkészíteni a kutyáinkat a potenciálisan előforduló veszélyekre, de természetesen mindenre nem tudjuk felkészíteni őket.

A mi kis romterületünkön, ahol a felkészítés folyik, például szándékosan hagytam olyan helyeket, ahol rengeteg betonvas van, hiszen a kutyának ezt is meg kell tanulnia. Nekem nem ez volt az első földrengés, ahol kint jártam, már 1999-ben segítettünk két másik törökországi helyszínen. Ott tapasztaltam meg először, hogy a kutyának igenis meg kell tanulnia azt is, hogy hogyan kell olyan romterületen dolgozni hatékonyan, amelyik tele van tűzdelve betonvasakkal. Ahol ezek az akadályok megszúrhatják, ahol az üvegcserepek elvághatják a lábait. Erre mondjuk én kimondottan szoktam képezni a kutyáimat.

AÉK: Úgy tudom, hogy ön és a 11 éves, még dolgozó Nápolyi nevű labradorjával megcsináltak egy olyan bevethetőségi vizsgát, ami a világ legmagasabb szintű ilyen típusú vizsgája. Mit jelent egy ilyen szintű bevethetőségi vizsga, mit kell ezen teljesíteni egy kutyának és a vezetőjének?

V.T: A mentőkutyák számára nagyon sok vizsga létezik a világon, amit elvégezhetnek és megcsinálhatnak. Ezek mindegyike egyfajta teszt arra, hogy az adott kutya és vezetője alkalmasak-e arra, hogy ilyen jellegű munkát végezzenek hatékonyan. Mivel a helyzetek és a szituációk állandóan változnak és minden helyszín más, a képességek felmérésére ezek a vizsgák talán a legalkalmasabbak. Léteznek különböző vizsgaszintek és igen, amiről ön beszélt, az azért különösen nehéz, mert ez egy több napig tartó vizsgarendszer, ahol egy nagyon bonyolult romterületen kell bizonyítania a kutyának és a gazdájának az alkalmasságát. Nem egy egyszerű vizsgáról van szó, hiszen, mint említettem, több napig tart és a kutya-kutyavezető párost bármikor, riasztásszerűen viszik a helyszínre. Ugyanúgy, mint egy valós helyszínen, nem tudjuk meg, hogy egy kutya jól jelzett-e az adott pillanatban, csak utólag, az értékeléskor.

Egy valós katasztrófánál is előfordulhat olyan helyzet, hogy a kutya dolgozik, jelez valamit, a kontroll kutya is jelez valamit, de annyira mélyen van az adott személy, hogy hosszú órákba telik, amíg sikerül onnan kimenteni, vagy egyáltalán a kapcsolatot felvenni vele. De ennek a kutyának időközben dolga van és át kell mennie egy másik helyszínre. Így sokszor hiányzik a visszacsatolás: valóban talált-e ott valamit, vagy nem jól értékelte a helyzetet. Ez a vizsga azért is különösen nehéz, mert a szervezők pontosan ilyen helyzeteket teremtenek, amiket ott kell megoldani helyesen.

AÉK: Tibor, köszönöm, hogy elmondta mindezeket Az Én Kutyám olvasói számára. Engedje meg, hogy a magam és az olvasók nevében is gratuláljak ahhoz a munkához, amit végeztek, végeznek, igazán tiszteletre méltó.

V.T: Köszönjük szépen, a többi mentőkutyás csapat nevében is.