Tibeti masztiffok tízezreit vitték mészárszékre, miután megcsappant utánuk a kereslet: a „divattenyésztés” rémtörténete

A kutyák üzleti célú divatszaporítása soha nem végződik jól, mint láttuk ezt a dalmaták, a bordeaux-i dogok és más fajták esetében is. Van, hogy „egyszerűen csak” az adott kutyafajta egészsége és karaktere változik meg szinte korrigálhatatlan módon, előfordul azonban az az eset is, amikor a divat elmúltával e kutyák története és jelene rémtörténetté válik, szinte horrorisztikus elemekkel kiegészülve. Nos, tipikusan ilyen eset volt az, ami a Kínában „tenyésztett” tibeti masztiffokkal történt a 2010-es évek közepétől.

A tibeti masztiff származási helyeként a fajtát kutatók Tibetet, Kínát, Indiát és Nepált jelölik meg, ami mellett érdemes megemlíteni Mongóliát is. Mostani tudásunk szerint körülbelül 4 ezer évvel ezelőtt jelenhettek meg ezekben a régiókban, de elsősorban a Himalája hegység környékén. Évezredeken keresztül elsősorban nyáj- és területőrzésre használták őket, rendkívül kemény körülmények között. Alapjában véve két típusuk ismert, az inkább deli részekre jellemző, nagyobb termetű Tsang Khyi, és az inkább a magasabban fekvő területeken kialakult Dro-Khyi. Emellett gyakran megemlítik a mongol részeken kialakult kisebb termetű változatot is, amit bankharnak neveznek.

Mi történt a századfordulón?

Az 1990-es évekig a tibeti masztiffoknak megvolt a maga rajongótábora. Az őket választók zöme tudta, hogy miért választja őket és mik ezen ősi munkakutya fajta alapvető igényei. Az évszázad fordulóján azonban szinte előzmények nélkül rendkívül keresetté és divatossá váltak. Mivel tradicionálisan egy adott tenyésztői kör foglalkozott velük, az igényekhez mérten kevéssé vált az elérhető kiskutyák száma. A hatalmas kereslet pedig, mint tudjuk, mindig visszahat az árakra és jelentősen megemeli azokat.

Kínában és Amerikában egész vagyonokat fizettek egy-egy „szép” kölyökért. A „szépség” pedig ebben az esetben a minél nagyobb termetet, a robusztus felépítést és a különleges színt jelentette. A munkaképesség már egyáltalán nem számított. Az eladási rekordot egy óriási, hatalmas sörényű, szinte mozgásképtelen, aranysárga színű egyed jelentette, amelyik nem kevesebb, mint 1,8 millió dollárért (cca 600 millió forint) talált gazdára az USA-ban.

És, hogy mi volt az oka ennek az eszement hóbortnak? A legvalószínűbbnek azt tartják, hogy ez az időszak egybe esett a kínai gazdaság robbanásszerű expanziójával, aminek következtében sokszorosára nőtt a tehetős kínai középréteg számossága. Ez a feltörekvő, gyorsan gazdaggá váló csoport pedig a tibeti masztiffokban fedezte fel az aktuális státuszszimbólumát. Ez a Kínában robbanásszerűen terjedő őrület az Amerikában és a világ más részein élő kínaiak körében is hódított és természetesen következményekkel járt. A tibeti masztiffokban üzletet szimatoló kínai vállalkozók és átlagemberek ezrei kezdtek el foglalkozni velük. Száz és száz szaporítótelep jött létre elképesztő körülmények között. Közismertté váltak olyan esetek is, amikor a szaporítók az eladási folyamat részeként a fiatal kanokat szilikon injekciókkal kezelték azért, hogy erőteljesebbnek és nagyobbnak tűnjenek, tehát növeljék a piaci értéküket. És akkor váratlanul beütött a krach…

Mi történt, mi lett a tibeti masztiffok sorsa?

A 2010-es évek közepétől szinte egyik pillanatról a másikra a divat elillant, és így a kereslet a mélypontra süllyedt. Ennek következtében az árak is a töredékére zuhantak. Már a hatalmas tibeti masztiff „farmok” fenntartásának költségeit sem teremtették elő a visszaeső eladások, nemhogy nyereséget termeltek volna. A rémtörténet itt kezdődött igazán: az addig a kutyákat halmozó szaporítók tömegesen, ezres-tízezres nagyságrendben igyekeztek megszabadulni az így „fölöslegessé váló” kutyáktól. Leírni is nehéz, de e kutyák jelentős része mészárszékeken végezte, akik 5 dollár/kutya (1700 forint) fejpénzt fizettek értük. Szőrükből téli kesztyűk és szőrmegallérok készültek. A szerencsésebbeket teherautókra pakolták, és szabadon engedték Kína síkvidékein. Itt ne pár száz kutyára gondoljunk, hanem tízezrekre.

Mindez természetesen nyomot hagyott a természeti környezeten is. Az éhes, tömegesen kidobott tibeti masztiffok falkákba verődtek, és vadászni kezdtek, a levadászott állatok köre pedig elsősorban az emberek körül élő haszonállatok voltak. Az emberek elleni támadások is gyakorivá váltak, volt olyan év, amikor 180 kóbor tibeti masztiffok által okozott komoly sérülést regisztráltak a kínai hatóságok. Érthető módon a korgó gyomrú kutyák mindent megtámadtak, ami ehető volt. Csapatban támadták a medvéket, a területen élő farkasokat és a hópárducokat is.

Tulajdonképpen szinte csak egyvalaki állt ki mellettük és igyekezett megmenteni őket a pusztulástól. Egy Júsú tartományban található buddhista kolostor, akik egy elkülönített, 3 és fél hektáros területre majdnem 1000 kóbor masztiffot fogadtak be. Ezeket a kutyákat ivartalanították és a környékbeli falvakból összegyűjtött maradékokkal etették, etetik. Hogy milyen számokról beszélünk ebben a kirívóan szomorú történetben, a becslések 14-50.000 közé tették a „szabadon engedett”, a kínai vidéken kóborló tibeti masztiffok számát. A tibeti masztiffok emiatti rossz sajtóvisszhangja és a negatív sztereotípiák miatt azok közül is sokan megszabadultak kutyáiktól, akikkel évek óta együtt éltek, tovább tetézve az amúgy sem kis problémát.

A Kínában élő tibeti masztiffok sorsával foglalkozott ugyan a nyugati média, de a történések korántsem kaptak akkora figyelmet, mint amit súlyuk és tragikusságuk miatt megérdemeltek volna. Pedig a kutyás történelemben kevés elrettentőbb példa van arra, hogy hová vezet az, ha a divat, az üzleti érdek és a felelőtlenség egyszerre jelenik meg egy fajta vonatkozásában.