A kiskutya, aki végigfutotta a sivatagot új gazdája kedvéért: találkozás Góbival

Amikor Dion Leonard elindult egy sivatagi futóversenyen, nem gondolta, hogy egész élete fenekestül felfordul. Azonban Góbi, a kitartó kiskutya teljesen megváltoztatta gondolkodását, mindennapjait.

A tapasztalt ultramaraton-futó, Dion Leonard kissé mindig is különcnek számított. Nem kedvtelésből futott, mégis imádta. A versenyeken nem barátkozott, magába zárkózott és csakis a győzelem hajtotta. Arra azonban nem számított, hogy egy apró terrier mindezt megváltoztatja. A Góbi-sivatagban zajló versenyen ugyanis csatlakozott mellé az eb. Közel 80 mérföldet tettek meg együtt, ezidő alatt pedig Dion nagyon megszerette a kis jószágot. A verseny végeztével elhatározta, hogy hazaviszi magával Skóciába. De nem egészen egyszerű vállalkozás Kínából Edinburgh-ba utaztatni egy kóbor kutyát.

Az alábbi részletből megtudhatod, hogyan alakult ki Dion és Góbi barátsága:

„Ahogy figyeltem, amint Julian eltűnik a távolban, és próbáltam nem belegondolni abba, hogy Tommy mennyivel előrébb tart már nálam, éreztem, hogy hiányzik Lucja. Ám egy Góbira vetett gyors pillantás elég volt ahhoz, hogy újra összpontosítani tudjak, és ne foglalkozzam tovább Tommy-val. A kiskutya még mindig az oldalamnál volt, még mindig mellettem ugrándozott. Már a puszta jelenléte is arra sarkallt, hogy folytatni akarjam.

A hosszú, lapos szakasz véget ért, és átengedte helyét bozótosnak. Már a rajtszakasznál észrevettem, hogy ha Góbi egy patakot vagy pocsolyát látott, rendszerint kifutott a pálya szélére, és ivott egy keveset. Mivel a sziklás szakaszon egyáltalán nem láttunk vizet, azon tűnődtem, vajon nem kellene-e adnom neki néhány kortyot a saját vizemből. Nem akartam megállni, de kezdtem felelősséget is érezni a kiskutya jóllétéért. Góbi nem volt egy termetes jószág, a lábai alig látszódtak hosszabbnak a kezemnél. A kemény futás bizonyára megerőltető lehetett számára.

Így hát – legalábbis elsőre – megkönnyebbülést éreztem, amikor megláttam a vízfolyásokat előttünk. Góbi odaszaladt, és kortyolt az egyikből, de ha látta volna, amit én láttam, akkor közel sem lett volna annyira boldog.

A vízfolyás fölött átpillantva ugyanis észrevettem Juliant, egy legalább 45 méter széles folyó túlsó partján. Eszembe jutott, hogy a szervezők említést is tettek a folyóról, amikor hidegtől reszketve álltam a rajtvonalnál néhány órával korábban. Úgy láttam, térdig ér, de át lehet gázolni rajta.

Julian látványa új lendületet adott, és egy pillanatig sem haboztam, hogy belegázoljak-e a vízbe, miután ellenőriztem, hogy a táskám szorosan összeszíjazva megfelelő magasságban helyezkedik el a hátamon. A víz hidegebb volt, mint gondoltam, de örültem, hogy így hűsített kissé.

Hamarosan kiderült, hogy a víz valóban térdig vagy talán még feljebb is ér. Az áramlás is gyors volt, és a talpam alatt lévő csúszós köveken cseppet sem éreztem biztonságban magam. Nedves cipőben is képes lettem volna ugyan folytatni a versenyt, mert elég hamar megszáradt, de ha elcsúszom, és elesem, a vizes táskám nemcsak nehézzé és kényelmetlenné vált volna, hanem a hét többi részére való élelmem legnagyobb része is tönkrement volna benne. Elég lett volna egy rossz lépés vagy egy kisebb esés, és a verseny véget ért volna számomra.

Oly erősen összpontosítottam, hogy átkeljek a folyón, hogy eszembe sem jutott Góbival foglalkozni. Feltételeztem, megtalálja majd a módját, hogy átjusson a folyón, ahogy előző nap a csatornánál is tette.

Ezúttal azonban ugatása és nyüszítése nem maradt abba. Minden egyes lépésemmel csak még kétségbeesettebb lett.
Már a folyó negyedénél jártam, amikor végül olyat tettem, amit versenyen még soha azelőtt. Megfordultam.
Góbi a parton fel-alá szaladgált, és engem nézett. Tudtam, hogy Julian néhány perccel előttem jár, és azon tűnődtem, mennyi ideig tarthat, amíg valaki felbukkan mögöttem. Ha visszamennék, vajon veszítenék egy helyet és értékes perceket?

A lehető leggyorsabban visszafutottam, a bal karom alá szorítottam a kis jószágot, és visszagázoltam a hideg vízbe. Mivel még egyszer sem emeltem föl, nem gondoltam Góbit ennyire könnyűnek.

Ám még így is jóval nehezebbnek bizonyult együtt átkelni vele. Csak egy karomat tudtam használni az egyensúlyozáshoz, ahogy oldalvást araszoltam előre.

Több ízben is megcsúsztam, egyszer mélyen bele is süllyedtem a oldalammal, így Góbi, valamint – ahogy feltételeztem – a táskám is vizes lett. A kiskutya azonban nem panaszkodott, nem próbált menekülni. Nyugodt maradt, hagyta, hogy tegyem a dolgom, és védelmezzem őt.

Amikor egy kis szigethez értünk középen, letettem, és Góbi úgy ugrált körbe-körbe, mintha ez az egész csak egy nagyszerű kaland volna. Miután ellenőriztem, hogy a táskám nem lett különösebben vizes, és igyekeztem a lehető legmagasabban rögzíteni a hátamon, hívtam Góbit, aki tüstént visszaszaladt hozzám. Felkaptam, és a korábbi módon folytattam az utat.

Góbi sokkal gyorsabban kapaszkodott fel a folyó túlpartján, mint én, és mire letisztogattam magamról az iszapot és az aljnövényzetet, ő már megrázta magát, és engem bámulva láthatóan készen állt a verseny folytatására.

A földút hamarosan egy másik mesterséges csatornához vezetett, de ez sokkal nagyobb volt, mint az előző, amelyiken Góbi átugrott. Ezúttal nem tétováztam, egyszerűen csak felkaptam a kiskutyát, és átvittem.

Volt egy pillanat, amikor magam előtt tartva ábrázata közel került az enyémhez, és megesküdtem volna, hogy őszinte szeretettel és hálával tekint rám.
– Készen állsz, ugye, kislány? – kérdeztem, és nem tudtam megállni mosolygás nélkül, amikor láttam, ahogy letéve a földre Góbi ugrándozni kezdett. – Akkor menjünk.

Ekkor felnéztem, és észrevettem egy öreg fickót szamáron. Minket figyelt, arca azonban teljesen kifejezéstelen maradt.
Vajon, hogy nézhetek ki?, morfondíroztam.”

Ha kíváncsi vagy, hogyan végződött a verseny és mi történt azután a két baráttal, ez az ajánló neked szól:

(Képek: Könyvmolyképző Kiadó, YouTube)