A 4 szlovák kutyafajta: ha összefognának, akár a világot is meghódíthatnák még hüvelykujj nélkül is

Mivel a román kutyafajtákról készült gyűjtésünk kifejezetten népszerű volt az olvasóink körében, arra gondoltunk, hogy elkészítjük a szomszédos országok kutyáinak listáját is. Persze a történelem során lezajlott változások miatt ez nem mindig a legegyszerűbb feladat, de igyekezni fogunk abban, hogy hiteles képet fessünk a felállásról.

Következzenek máris a szlovák kutyafajták!

Íme, a szlovák kutyafajták

1.) Szlovák csuvacs

A szlovák csuvacs az északi, sarkvidéki farkasoktól származik, amelyek ősjégkorszaki időkből származó maradványaira Európa hegyvidékein bukkantak. Egészen pontosan a Kaukázus északi lejtőin, a Rodope-hegységben, a Kárpátokban, különösen a Tátrában, Abruzzo hegyeinél, a Pireneusokban és az Alpok északi részén. Ezt felsorolva talán nem is olyan meglepő, hogy a szlovák csuvacs, a pireneusi hegyikutya, az abruzzói juhászkutya, a tátrai juhászkutya vagy más néven a lengyel hegyi juhászkutya és a kuvasz szinte megszólalásig hasonlítanak egymásra.

A mai Szlovákia területén az alpesi gazdálkodásnak rendkívül ősi hagyománya volt. Ennek a lenyűgöző gazdasági berendezkedésnek képezték az alapját a hucul lovak, a hegyi juhok, és velük együtt a csuvacs. Az itt élő hegyvidéki emberek egyedülálló módon nagyrészt szabadok voltak, nem kényszerítette őket igába a középkori kényszermunka. Feladatuk a határok védelme volt, amelyhez jól képzett, masszív őrkutyákra is szükségük volt. Központjuk Kassán volt, és lényegében egy pásztor- és katonai szervezetet alkottak, amelyet Wallachischer Bundnak hívtak, tagjaik pedig a hegyi legelőkön teljesítették szolgálatukat, mindig őrkutyáikkal együtt. A csuvacs emiatt nem csupán kiváló őrző-védő és jelzőkutya volt, de a pásztorok pótolhatatlan jobbkeze is, akit be tudtak vetni nemcsak a jószágok felügyeleténél, de azok legelőre hajtásánál is.

2.) Szlovák drótszőrű vizsla

A fajta az egykori Csehszlovákiában alakult ki. A II. világháború után számos változás történt, ahogy Magyarországon is tapasztalhattuk, sok jó munkakutya veszélybe került vagy el is tűnt. Mindezek mellett a gazdálkodás és a vadászat módja is megváltozott. Ez szükségessé tette az országban egy olyan kutya kialakítását, amely megfelel az új követelményeknek. A vadászok olyan ebet szerettek volna, amely könnyen irányítható, és nem mozog túl távol a vezetőjétől. (A cseh szabályok szerint a kutyának 30 lépésnyi távolságban előre, valamint 80 lépésre oldalra kellett keresnie.) A hangsúly a lövés utáni munkán volt, ami különösen jó képességeket igényelt a meglőtt vad megtalálásában, a szagnyomok követésében és az apportírozásban is. Ezek az igények és körülmények vezettek a szlovák drótszőrű vizsla kialakításához. A fajta a cseh szálkás szakállú vizsla, a weimari vizsla és a drótszőrű német vizsla keresztezésével született meg.

3.) Szlovák kopó

A ma ismert szlovák kopó őse már egy az ókorban is ismert vadászkutyatípus volt. Az első írásos említések a szlovák kopóról a 17. és 18. századból olvashatók, amikor még tilos volt ezt a fajtát másokkal keresztezni. Ez arra utal, hogy már akkor elismerést szerzett a vadászati körökben. A szakértők úgy vélik, hogy a fajta kialakulásában az osztrák kopó, a magyar agár és a lengyel agár is szerepet vállalt. Hivatalosan fajtaként a mai formájában az 1870-es években ismerték el, tenyésztésében az egységesebb megközelítés azonban majd csak 1915-ben kezdődött meg, amikor a kopókra vonatkozó szabályozások megtiltották magas fajták használatát a szarvasüldözésére. Ekkor kezdődött meg a fajta színezetének szabványosítása is.

Érdekesség, hogy hazájának nevén Slovenský kopov, amely elnevezésből a kopov szócska a kopó szavunkból ered.

4.) Csehszlovák farkaskutya

Ugyan a fajta a csehszlovák farkaskutya névre hallgat, pártfogó országa Szlovákia, így nem is kérdés, hogy mely listában tárgyaljuk.

1955-ben a Csehszlovák Határőrségnek körülbelül 1200 olyan kutyája volt, akiket nyolcéves korukban ki kellett zárni a szolgálatból, mert már nem voltak képesek teljesíteni a követelményeket. Mindössze 1%-uk bírta ki a szolgálat terheit tízéves koráig. Úgy tűnt, hogy elképesztően kifárasztja őket a közel 50 km-es táv legyaloglása a 15 fokos hőmérsékletben. Az ezen körülmények között dolgozó kutyáknak körülbelül 60 órára volt szükségük a regenerálódáshoz. A határőrség kutyái gyakran voltak betegek, és rendkívül magas volt a kölykök halálozási aránya is. 1958-ban Karel Hartl ezredes, a Csehszlovák Határőrség tagja előállt a nagy ötlettel. Azt javasolta, hogy hozzanak létre egy saját fejlesztésű kutyát, amelynek olyan kiváló a hallása, a szaglása, a látása, az időjárás-állósága és a kitartása, mint a farkasé. František Rosík, akit a kutyarajongók Dedo, vagyis Nagypapa néven ismertek, kitűzte célul az új fajta kifejlesztését. Őket kettőjüket a fajta társalapítóiként tartják számon.

1964-ben egy új, egyedi és lenyűgöző tulajdonságokkal rendelkező fajta született meg csehszlovák farkaskutya néven. Hartl szerint már a harmadik generációra felülmúltak más kutyákat a nyomkövetésben, kiváló tájékozódási képességeik, állóképességük és ellenálló szőrzetük miatt.

Érdekes adalék, hogy 1988. január 16–17-én a csehszlovák farkaskutyák szánhúzócsapatai történelmet írtak azzal, hogy először vettek részt szánversenyen Szlovákiában. A skandináv fajtákkal és a cseh hegyikutyákkal szemben győzelmet arattak a csapataik mind a 2-3 kutyás, mind a 4-6 kutyás szánokban. A hosszú versenyeken képesek voltak olyan energiatakarékos módon haladni, hogy közben fenntartották a 12-13 km/órás átlagsebességet.