Szánhúzó kutyák a háborúkban: titkos bevetéseken vettek részt

Ha háborús kutyákra gondolunk, leginkább a csatatéren szereplő mentő- vagy aknakereső ebekre asszociálunk. Azonban a szánhúzó négylábúak is kivették részüket a munkából.

Az ember szinte az idők kezdete óta veszi igénybe a szánhúzó kutyák rendkívüli segítségét. Ilyen ebeket több hadsereg is bevetett a háborúk során. Többek között az amerikaiak, franciák, oroszok, németek és az olaszok is jó hasznukat vették a strapabíró és ügyes négylábúaknak. Nem csak személy- vagy teherszállításra, de mentésre, ejtőernyős bevetésekre, távvezetékek kiépítésére, őrzésre és üzenetvivésre is alkalmazták őket. Néhány eb a mai napig teljesít felügyelő szolgálatot Grönlandon.

Az első szánhúzó katonai kutyák

Az első szánhúzó katonai kutyák az amerikai hadsereg alaszkai bázisán jelentek meg az 1900-as évek elején. Eleinte a helyi hajtóknak fizettek, hogy kutyás szánjaikkal segítsék a katonákat, de később a hadsereg maga kezdett az ebek kiképzésébe, tenyésztésébe. Belátták, hogy jóval egyszerűbb velük közlekedni, mint lovakkal vagy szamarakkal. Az időjárás viszontagságait jól viselik és magas a munkabírásuk is. Először a Washington-Alaszka között húzódó távírórendszer kiépítésében segédkeztek szánhúzók. Az ebek a téli időszak alatt szállították az eszközöket, nyáron pedig kezdődhetett a munka.

A csapat legnagyobb becsben tartott kutyája a Pointer nevű Mackenzie River husky volt. Billy Mitchell, akit az amerikai légierő atyjának is neveznek így írt róla: „A kutya vad volt, ki kellett húznunk a tépőfogait, hogy a többi kutyát nehogy megölje…” (Forrás: Dr. Király Klára: Kutyák és más állathősök a háborúban) Az eszkimók körében ez bevett szokás volt. Mitchell szerint az eb egyszer kihúzta a szán többi kutyáját egy lékből, ezzel megmentve mindannyiuk életét.

Az első világháborúban az olasz csapatok is alkalmaztak szánhúzó kutyákat. Nagyra becsülték őket, a sérült ebeket ellátták, mindig védett, kényelmes helyet biztosítottak számukra éjszakára. A háború után azonban megfeledkeztek róluk és a katonai támaszpontokon hagyták őket. Az éhező ebek a környéken kóboroltak, de senki sem tudta etetni őket, hiszen az embereknek sem volt meg a napi betevő. Nem sokkal később a helyiek kiírtották a négylábú hősöket.

Teherszállítók

A kutyák teherszállítóként való alkalmazása az aranyláz idején vált még népszerűbbé. 1898 és 1906 között rengeteg szánhúzó kutyás csapat indult útnak. Ezzel egyidejűleg jelentek meg a fogathajtó és súlyhúzó versenyek is.

Az első világháború idején a belgák és a franciák is használtak igavonó, teherszállító szánhúzókat. Jellemzően lőszert és utánpótló készleteket szállítottak. A franciák 90 tonna lőszert vittek kutyák segítségével egy tüzérségi századnak négy nap alatt. Ezt lovakkal körülbelül két hét lett volna véghez vinni. Az akcióhoz azonban meg kellett tanítani a kutyákat arra, hogy nem ugathatnak és nem vonyíthatnak. Erre azért volt szükség, hogy amíg átkelnek az Atlanti-óceánon észrevétlenek maradjanak az azt figyelő német tengeralattjárók előtt. Az első világháború utolsó két évében a kutyás csapatok naponta négyezer ember számára szállítottak három tonna élelmiszert és tíz tonna tűzifát.

Sérült katonák szállítása

A szánhúzók a háborúk során sokszor életüket áldozták a katonákért. Rengetegen pusztultak el, miközben egy-egy sebesültet szállítottak vagy éppen kötszereket vittek nekik. Általában az orvosi csomag csupán érszorítókat és kötszereket tartalmazott, hogy csökkentsék a végtagvesztést.

Légi bevetés

A Déli-sarkon ragadt pilótákat rendszerint ejtőernyős kiképzésben részt vett szánhúzók mentették meg. Leeresztették őket vagy ernyő segítségével kiugrottak, majd utánuk engedtek egy szánt. A másképp megközelíthetetlen helyekre 10-12 ebet küldtek egy hajtóval. Segítségükkel a bajba jutott személy hamar eljuthatott a legközelebbi településre vagy az elsősegélynyújtó repülőgépek felszállóhelyére.

A németek egyetlen kutyás egysége

A Német 6. SS Hegyi Hadosztály Tábori Kutya csapata volt az egyetlen egység a német hadseregben, amely szánhúzó kutyákkal rendelkezett. A köztük lévő ebek leginkább farkas kinézetű keverékek voltak, a fajtatisztaság egyáltalán nem számított. (A különböző hadseregek általában szibériai husky-kat, alaszkai malamutokat vagy Mackenzie River husky-kat alkalmaztak.) A kutyák sebesültek kimenekítésében és utánpótlás szállításában segédkeztek. A sérült ebeket kezelésre vitték, az elpusztultakat pedig katonai tisztelet mellett temették el. A hadsereg kutyás csapatai megfogyatkoztak, a maradék ebeket egy egységbe szervezték. A fegyverletétel után azonban az ebek nem jutottak haza. Az utolsó négylábút egy tank ütötte el a háború utolsó napjaiban. Ausztriában szobrot állítottak emlékükre.

Sirius Szánhúzó Őrjárat program

A második világháború elején egy civil csoport eszkimókkal egy önkéntes szánhúzó kutyás járőrszolgálatot szervezett. Céljuk a németek időjárásjelző állomásainak működtetésének megakadályozása volt. A járőrök folyamatosan járták és ellenőrizték a területet. A hidegháború során titokban újra bevetették a csapatokat, hogy megőrizzék a vidék szuverenitását. Az akció a Resolut nevet kapta és a legnagyobb titokban zajlott. 1953-ban azonban fény derült a programra, és Sirius Szánhúzó Őrjáratra változtatták a nevét.

A munka önkéntes alapú, de csak az vehet benne részt, aki a dán haderőben szolgált. Speciális kiképzésben vesznek részt, ahol különböző túlélési technikákat sajátítanak el. A zord körülmények meg is követelik ezt. A rövid nyár alatt fel kell halmozni élelmiszerkészletüket, felújítani a szánokat, hámokat. Ősszel folytatják a kutyák tréningezését és készülnek a télre. Az új kölykök vásárlásakor különleges ceremónia által nevet adnak nekik, majd ünnepelnek.

Felhasznált irodalom: Dr. Király Klára: Kutyák és más állathősök a háborúban

(Képek: Getty Images Hungary)