Miért utánoznak minket a kutyák? Csányi Vilmos szerint embernek hiszik magukat

A kutyák imádnak minket utánozni, viselkedésük gyakran a gyerekekére emlékeztet. Ezt Csányi Vilmos etológus is így gondolja. Sőt! Szerinte az ebek embereknek hiszik magukat.

Csányi Vilmos már korábban is megállapította, hogy a kutyák körülbelül egy 2-3 éves gyerek szintjén gondolkodnak. Segítség, kutyás lettem! című könyvében azt is kifejti, hogy négylábú kedvenceink minden bizonnyal utánoznak minket és embernek képzelik magukat.

Az alábbi részletből kiderül, a híres etológus miért gondolja ezt:

A kutyák embernek hiszik magukat

„Ami itt következik, azt szíveskedjenek magukban tartani, senkinek se meséljék el, mert erre bizonyíték nincs, és ha tudós kollégáimnak valaki mégis elmesélné, én bizony letagadom. Még hogy én írtam? Ugyan kérem!

Már egy jó ideje gyanítom – de tényleg, nehogy kibeszéljék –, hogy a kutyák embernek érzik magukat. Kicsit furcsállják, hogy nekik négy lábuk van, nekünk meg csak kettő, meg hogy mi olyan magasak vagyunk, de tulajdonképpen azzal nyugtatják magukat, hogy ők igazából még gyerekek, és ha egyszer felnőnek, éppen olyanok lesznek, mint mi, autót vezetnek, leoltják meg felgyújtják a villanyt – és lesz kutyájuk is.

Sok jele van ennek. Említettem már, hogy etológiai megfigyeléseink szerint, ha kiskutyák és szelíd farkaskölykök választhattak kutya és ember között, akkor az utóbbiak kivétel nélkül a kutyákat választották, míg a kutyák minden esetben az embert. A legtöbb állat veleszületett képessége, hogy felismeri a fajtársát, ezért ezt a választást csak úgy tudom értelmezni, hogy a kutyák az emberben a fajtársat látják.

Sok fejlett állat utánozza a fajtársait, ez a leghatékonyabb módja annak, hogy a faj számára szükséges tanulható ismereteket a fiatalok gyorsan megszerezzék. Nos, aki figyeli a kutyákat, hamar felfedezi, hogy a kutyák nagyon igyekeznek minket, különösen a gyerekeket utánozni. A minap a keresztfiamat vizitáltuk, aki néhány percre az ölembe mászott. Amint elment, már jött is Jeromos, hogy ő is felugorjon, és ugyan kényelmetlen volt neki, meg szokatlan is a helyzet, de nagy büszkén kibírta egy darabig. Egyszer meg Bukfenccel voltunk vendégségben egy sokgyermekes barátunknál, akinek a kertjében több hinta volt, és a gyerekek egész délután szorgalmasan hintáztak.

Kora este azután minden gyerek fürdeni, vacsorázni ment, magunkra maradtunk Bukfenccel. Ő felállt, alaposan szemügyre vette a hintát, majd a szemével jelezte, hogy szeretné kipróbálni. Ugyan, Bukfenc, mondtam neki, nem tudsz benne megkapaszkodni, nem kutyának való ez! De ő csak kitartott. No jó, ha gyereknek érzi magát, hát legyen. Felemeltem, és ráültettem a hintára – mindig tudom, hogy amikor kér valamit, igazán akarja-e a dolgot, vagy sem. Ha igen, akkor engedi, segíti, hogy felemeljem, ha néha, ritkán, tévedek, akkor lehasal, és nem engedi. Szóval, ráültettem a hintára, szerencsére jó széles hinta volt, és nagyon lassan elkezdtem hintáztatni. Négy-öt kilengés után jelezte, hogy ennyi elég, akkor letettem. Nagyon elégedettnek látszott. Bukfencet kellett már szánkóra, gyerekautóra is ültetni, és láthatóan nagyon élvezte ezeket a játékokat.

Arra is figyelnek a kutyák, hogy valamilyen problémát mi hogyan oldunk meg, és ha ők kerülnek elé, akkor hasznosítják a látottakat, azaz utánoznak. Tulajdonképpen a kutyaugatás is ilyesfajta utánzás. Tudósok körében régóta vitatják, miért is ugatnak a kutyák. (Az örök ifjúság itala receptjének kikísérletezése után talán ez a legfontosabb tudományos probléma napjainkban.) A farkasok csak egészen fiatal korukban vakkantanak egyet-kettőt, de a kutyaugatás egészen más. Jártam egy orosz magatartás-genetikai laboratóriumban, ahol rókákat, a kutyák távoli rokonait igyekeztek szelekciós módszerekkel háziasítani, az emberhez szoktatni. Sikerült: a hetedik-nyolcadik generáció után a háziasított rókák már éppen úgy imádták az embert, mint a kutyák. A kísérlet váratlan eredményeképp a rókák elkezdtek ugatni. Éppen úgy ugatnak, mint a kutyák. Ennek az a kézenfekvő magyarázata, hogy az ugatás tulajdonképpen az ember tagolt beszédének az utánzása. Sok értelme még nincs, de már hasonlít. És ha valaki nagyon ember szeretne lenni, neki már ez is fontos.

Említettem, hogy Jeromos is nagyon beszédes, és a legkülönfélébb hangokkal igyekszik megértetni magát. Reggelente beszalad a szobámba, és ha úgy gondolja, hogy már itt az idő, akkor halk, majd egyre erősödő vakkantásokkal kelt fel. Ha sétálni indulunk, akkor egészen másféle hanggal jelez Bukfencnek, hogy „gyere, öreg, itt az idő!” Külön hangja van a kérésnek, a méltatlankodásnak, az idegen vagy az ismerős jelzésének, de ezek nem az állatoknál szokásos, öröklött kommunikációs jelek, hanem tanultak, Jeromos igyekszik utánozni a beszédünket. Méghozzá célszerűen, a megértetés szándékával.

Szóval, sok jele van annak, hogy a „kicsi nép” embernek érzi magát. Eddig mindig sikerült megértenem kutyáim viselkedését, ha a helyükbe képzeltem egy 2-3 éves gyereket. Ők is éppen úgy viselkednek. Leszámítva persze a kezeket, meg a nyelvet, az ember e csodálatos eszközeit.”

Ha érdekel, Csányi Vilmos milyen kutyanevelési tippeket ad még az olvasóinak, ez az ajánló neked szól:

(Képek: Ruzsovics Dorina – Dívány, Getty Images Hungary)