Sarabi, a „farkasölő”, a perzsák imádott hatalmas kutyája

Az irániak szerint a kangalok és a kaukázusi juhászok ősei, a sarabi az a kutyafajta, akikről alig tudunk valamit.

A perzsa legendák szerint Perditas, a Nagy Sándort többször megmentő kutya is sarabi származék volt, a múltját többezer évben számolják és szinte biztosan az ősi molosszerek leszármazottjai. Mi teszi különlegessé a sarabit és mit érdemes tudni róluk?

Farkasölők (?)

Mint korábban írtunk már erről, a világon nem igazán létezik olyan kutya, amelyik egy szemtől szembeni küzdelemben képes lenne egy kifejlett szürke farkas legyőzésére, ráadásul ilyen küzdelmekre igen ritkán kerül sor a valóságban. A nyájakat őrző „farkas-, vagy medveölőnek” nevezett kutyák elsődleges feladata mindig az volt, hogy falkákban dolgozva távol tartsák a nagyragadozókat a gondjaikra bízott háziállatoktól és területektől. Mégis, szinte minden kutyatartó nemzet köznyelvében szerepel a farkasölő kifejezés, a perzsáknál ez szinonímája a sarabinak.

Masztiff, vagy pásztorkutya?

A sarabi kutyákat a világ több részén számtalan néven említik és ismerik, amelyek közül a legnépszerűbb elnevezés a perzsa masztiff, a sarabi pásztorkutya és a perzsa sarabi masztiff, akikről a modern kinológia rendkívül keveset tud. Ennek oka részben az, hogy Európában alig néhány tucat példány él ebből a fajtából, elterjedtsége az USA-ban fokozatosan nő, Kínában, Oroszországban és a Távol-Keleten azonban nagy népszerűségnek örvendenek. Iránból azonban, részben az iszlám törvények miatt, rendkívül kevés információhoz lehet hozzáférni. Ami bizonyosnak tűnik: a sarabi kutyák már az iszlám elterjedése előtt, az ókori Perzsiában, a mai Iránban található Kelet-Azerbajdzsán tartományban fellelhető Sarab város környékén alakulhattak ki. Hosszú évszázadokon át használhatták őket elsősorban nyájőrző pásztorkutyaként a helyi ragadozókkal szemben. Ugyanakkor, ókori ábrázolásokon hadikutyaként is feltűnnek, a perzsák hozzájuk kísértetiesen hasonló nagy termetű kutyákat használtak a csatákban például Dareiosz hadseregében még a görögök elleni hadjáratokban is. Ilyen tekintetben is különlegesek ezek a kutyák, hiszen funkciójukban évszázadokon át a pásztorkutyákra jellemző, de egyben a „molosszeres” feladatokat is elláttak. Ami biztos: napjainkban az Iránban élő népesség az egyik legősibb fajtaként tekint rájuk, a helyiek rendkívüli módon tisztelik őket és e kutyák értéke arányosan nő a méretükkel és természetesen munkaképességükkel.

A sarabik esetében török malaklihoz hasonlóan hatalmas méretű ebekről van szó, akik marmagassága elérheti akár a 90-95 centimétert is, súlyuk pedig nem ritkán megközelíti a 100 kilogrammot. Ez a tipikusan masztiff kinézetű és jellegzetességű kutya kétféle változatban ismert, létezik hosszú és rövid szőrhosszúságú sarabi, barna, fekete, vagy fehér foltos szőrszínnel. Felépítésük rendkívül robosztus, vastag csontozattal, széles mellkassal. erős, oszlopszerű lábakkal és hatalmas izomzattal. Jellegzetes szemük általában borostyán színű. Átlagot messze meghaladó méretei ellenére a sarabik mozgása meglepően dinamikus, olyan szinten, amit a ma élő, általunk ismert masztiff és nagyra növesztett pásztorkutya fajták esetében már ritkán látunk. Ez a különleges perzsa fajta még egy dologban különbözik nagyon jelentősen az Európában ismert óriás termetű kutyáktól: rendkívül egészségesek, öröklött, genetikai alapú megbetegedések nem ismertek a körükben és igazi kuriózumként igencsak hosszú életűek, gyakoriak közöttük a 12 – 15 éves egyedek is.

Kinek való a Sarabi?

Mivel ezek a kutyák az Egyesült Államokban, főként az állattartó farmerek között, egyre népszerűbbekké és elterjedtebbé váltak, az AKC a honlapján az utóbbi időben meglehetősen pontos ajánlásokat tesz közzé a feltett kérdéssel kapcsolatban. Ezek közül a három legfontosabb: ezek a kutyák rendkívül mozgásigényesek, ezért tartásukhoz óriási terekre és aktív életmódra van szükség. E mellett zsákmányösztönük átlagon felüli, más, azonos nemű kutyát nehezen viselnek el maguk mellett, de egyéb kedvenceket (macska, kisállat, stb.) sem, ha nem velük nőttek fel kölyökkoruktól kezdődően. Harmadrészt, a sarabi az a fajta, amelyik kezdő kutyásoknak egyáltalán nem javasolt, de városi polgároknak, vagy lakásban élők számára sem. Haszonállatok melletti munkakutyának azonban annál inkább, hiszen ezt a hatalmas termetű, átlagon felüli erejű fajtát méretéhez képest igen nagyfokú mozgékonyság jellemez, szabályosan predesztinálva van a szélsőséges időjárási viszonyok elviselésére, ráadásul, termetéhez mérten minimális táplálékkal is beéri, vas szervezete szinte mindent hasznosít és energiává alakít át. A leírások szerint kiemelkedően lojális a gazdájával és annak családjával, ugyanakkor lekenyerezhetetlen őrkutya, az idegenekkel szemben mérhetetlenül gyanakvó és támadó kedvű.
A tapasztalatlan kutyásoknak azért is feladhatja a leckét ez a fajta, mert története során mindig elvárás volt a sarabikkal szemben a nagyfokú önállóság és a feladatok hatékony megoldása a gazda távollétében is. Ezért a ma nyugati embere számára ezek a kutyák a „nehezen, vagy nem kezelhető” kategóriába esnek, ami nem csoda: valóban komoly problémákat okozhat, ha egy majdnem 100 kilós sarabi „kézbe veszi” az ügyeket és a maga módján próbál rendezni egy vélt, vagy valós konfliktus helyzetet.