Salish gyapjas kutya: a kihalt kutyafajta, akinek szőréből takarókat készítettek

A salish gyapjas kutyák, más néven wooly dogok fonallá szőtt szőrükről váltak híressé a történelemben. Az idők változásával azonban az egykor igen értékes fajta kihalt.

A Washington állam északi részén és Dél-Brit Kolumbia Csendes-óceán északnyugati partvidékén élő salish bennszülött nők naponta egyszer kenuikkal sziklás szigetekre eveztek. Mindezt azért tették, hogy élelmet vigyenek a kicsi, fehér szőrű kutyafalkának. A táplálék nem holmi maradék volt, hanem tengeri emlősök és halak húsát tartalmazta. A partot érő asszonyokat üdvözölték a gyapjas kutyák, amit a nők sok simogatással köszöntek meg. Ezután következett az etetés. Miután mindenki jóllakott, a nők énekeltek az ebeknek, miközben hosszú szőrüket kefélték.

Úgy nyírták őket, mint a birkákat

Erre a körülményesnek tűnő rutinra azért volt szükség, mert a salish gyapjas kutyák szőrzete igen értékes volt. A különleges ebek bundája hasonló volt a birkákéhoz. Hogy a bunda ilyen is maradjon, fontos volt őket elszeparálni más ebektől, például a prérifarkasra emlékeztető, rövidebb szőrű vadászkutyáktól. Így hát az asszonyok nagyon ügyeltek arra, hogy más ebek ne tehessék be a lábukat a szigetre, hiszen így elveszne az értékes bunda.

Évente egyszer-kétszer az nők kagylóhéjból készült késeket is vittek magukkal. A kutyák letelepedtek köréjük, és türelmesen várták, hogy rövidre vágják szőrzetüket, ahogyan az a juhoknál szokás. Az asszonyok ezután visszatértek falujukba a bundákkal, és azokat hegyi kecskék gyapjúival összekeverve fonallá alakították. Hogy erős és meleg legyen, növényi rostokat és liba pehelytollakat is adtak hozzá. Ezután a fonalat fehér kovafölddel verték fel, hogy távol tartsák a rovarokat és a penészt. A fonalak egy részét vörösre festették égerkéreg segítségével; másik részét világossárgára színezték zuzmóval; míg megint másik részét bogyókkal kékre és feketére festették. A maradékot pedig félretették.

Ha már megvolt a fonal, az asszonyok nekiállhattak a szövésnek. Különböző méretű és mintázatú takarókat, szőnyegeket készítettek. Az ebek azonban olykor a faluban is megfordultak, őket kedvencként tartották.

Az értékes takarók

A takaróknak igen nagy értéke volt akkoriban. Nemcsak meleget szolgáltató tárgyakként funkcionáltak, hanem esküvőkön, temetéseken, ajándékozási ünnepségeken is használták. Ruhaként viselték őket, csecsemőket pelenkáztak velük, díszítésre használták és házaspároknak ajándékozták őket a szertartásokon. Takarókkal alkudoztak, melyek egyfajta fizetőeszközként is funkcionáltak. Így vásárolhattak rabszolgákat vagy nyerhették el egy hajadon kezét. A különleges takarók, szőnyegek pedig a gazdagságot és az ősökkel való spirituális kapcsolódást is szimbolizálták.

Akadtak kételkedők

A különleges szövőiparról leginkább mondák maradtak fenn, ezért sokan kételkedni kezdtek abban, hogy valóban léteztek-e ilyen kutyák. De néhány 18. századi feljegyzés tanúskodik arról, hogy az európai felfedezők gyapjas kutya-falkákat láttak a területen, és olyan embereket, akik részben az ebek szőréből szőtt takarókba öltöztek.

Az első megfigyelések a salish gyapjas kutyákról 1792-ben jelentek meg George Vancouver kapitány felfedezőtől. Ezt írta róluk:

…sokban hasonlított a pomerániai kutyára, bár általában valamivel nagyobb annál. …mindkettő olyan közel volt a bőrhöz nyírva, mint a juhok…és olyan tömör volt a gyapjuk, hogy nagy darabokat fel lehetett emelni a sarkuknál fogva anélkül, hogy az elszakadna.”

Az anyagmaradványok azonban csekélyek. Sok tudósban kétségek merültek fel létezésük kapcsán. Hiszen hogyan lehet, hogy egy ilyen nagyszabású dologról szinte semmi sem maradt fenn? Hol vannak az ebek maradványai vagy a szőrükből készült textilek? Egy kutató a hetvenes években több mint 100 szövést vizsgált meg, de egyikben sem találta kutyaszőr nyomát. Egy másik kutató azonban DNS-elemzés alapján bizonyította, hogy valóban ebek bundájából készültek bizonyos textíliák. Dr. Caroline Solazzo, a kutatás vezetője elmondta, hogy kutyaszőrre utaló bizonyítékot találtak az 1862 előtt gyártott textíliákban, de ezek közül egyik sem készült teljes egészében kutyaszőrből. Mindegyik hegyi kecskeszőrrel volt keverve, a kifejezetten ünnepi darabok pedig kizárólag kecskeszőrből készültek.

2020-ban régészek ezen a területen gyűjtött csontmaradványokat vizsgáltak. A vizsgálatok pedig kimutatták, hogy egy részük kistestű kutyákhoz tartozott. Ebből pedig arra lehet következtetni, hogy a csontok a gyapjas kutyák maradványai lehettek.

Miért tűnt el ez a különleges fajta?

Amikor az európaiak megérkeztek Észak-Amerikába, a salish gyapjas kutya a birkák és az európai telepesek által hozott nagyméretű gépek bevezetése miatt a kihalás szélére sodródott. Gyapjúra egyre kevésbé volt szükség, az ebek pedig keveredtek más kutyákkal. A 19. század közepére teljesen kihalt a salish gyapjas kutya. Az egykori fajtának azonban ma is akadnak rajongói, akik szeretnék, ha újra létrejöjjön a salish gyapjas kutya. Többségük úgy gondolja, hogy az Amerikába érkező európaiak szándékosan irtották ki ezeket az ebeket, hogy ne legyen konkurenciájuk. A világ egyik legrégebbi vállalata egy kanadai luxuscikkeket (köztük takarókat) is gyártó cég az 1600-as években alakult, és mikor betört a mai Egyesült Államok területére, nem akart konkurenciát. A hivatalos narratíva úgy szól, hogy amikor betörtek a piacra, a bennszülöttek nem akartak tovább bajlódni a szövéssel, és inkább tőlük vásároltak. A kételkedők viszont azt állítják, a helyi népeket ellehetetlenítették, és rá voltak kényszerülve arra, hogy feladják kultúrájuknak ezt a részét.