Fogadjunk, hogy ezekről a szánhúzó fajtákról még sosem hallottál!

Ahogy nekünk, úgy nektek, kedves olvasóinknak is nagy kedvenceitek a szánhúzó kutyák a tapasztalatok szerint. Az alaszkai malamutot, a szibériai huskyt és a szamojédot a legtöbben ismerik, ezért most úgy döntöttünk, hogy olyan különleges fajták bemutatkozását hozzuk el, amelyek még a kutyák világában jártasak számára is szolgálhatnak izgalommal.

Nem is húzzuk tovább az időt, jöjjenek hát ezek a ritka szánhúzó kutyák!

A ritka szánhúzó kutyák és szomorú sorsuk

1.) Csukcsi szánhúzó kutya (Chukotka sled dog)

Szokták a fajtát az első szánhúzóként is emlegetni. Híres és hősies képviselői Togo és Balto, akik 1925-ös szérumfutásának sok gyerek köszönheti az életét.

A csukcsi szánhúzó kutya a csukcs nép kutyafajtája, akik Északkelet-Szibéria egyik őshonos népcsoportja, és elsősorban Csukcsföldön élnek, amelynek területe már az őskorban is lakott volt. Körülbelül 13 500 évvel ezelőtt innen keltek át az első embercsoportok Amerikába. Érdekesség, hogy a csukcsok az Alaszkában élő inuitokkal évezredek óta tartó szoros kereskedelmi kapcsolatot tartanak fenn. Roald Amundsen így ír róluk: „Kutyaszánozásnál ezek az oroszok és csukcsik mindenki előtt járnak, akit láttam.”

Togo és gazdája, Leonhard Seppala: 

Visszatérve a szánhúzó kutyájukra, a csukcsi kutya egy spicc típusú eb. Bár az írásbeliség hiánya miatt sajnos pontos információink nincsenek a kialakulásukról, ám a szakértők szerint már a történelem előtti időkben is használták ezeket a kutyákat szánhúzásra. A bizonyítékok arra utalnak, hogy ez a nép erősen támaszkodott megélhetés szempontjából a bálnahúsra, amelyet ezekkel a kutyákkal szállítottak el a vadászterületekről a településekre. A legtöbb sarkvidéki fajtával ellentétben (akik sok esetben mindenesek voltak) a csukcsikat kifejezetten arra válogatták, hogy hosszú távokon gyorsan és hatékonyan közlekedjenek.

Épp ezért is sokkoló, hogy a szovjet időkben majdnem kihaltak a fajta megőrzése iránti érdeklődés hiányában. A nem is olyan távoli múltban azonban felismerték a lehetséges veszteség súlyát, így számos intézkedést tettek a megőrzésük érdekében.

Balto és gazdája, Gunnar Kaasen: 

2.) Kamcsatkai szánhúzó kutya (Kamchatka sled dog)

A kamcsatkai szánhúzó a korják és az itelmen nép kutyája volt, akik az Oroszország távol-keleti részén fekvő, csendes-óceáni félszigeten, Kamcsatkán éltek. A 18. századi eleji írásokból egyértelműen kitűnik, hogy a félszigeten bőven voltak jelen szánhúzó ebek, azonban a régészeti bizonyítékok arra utalnak, hogy a fajta ennél jóval idősebb lehet. Természetesen munkakutyákról van szó, azonban a korjákok spirituális és ruházkodási célokra is használták ezeket a kutyákat. Hitük szerint a túlvilág kapuját kutyák őrizték, akiket meg kellett vesztegetni, hogy átengedjék az elhunytakat.

Az 1890-es években a kamcsatkai szánhúzó kutyákat aktívan exportálták Alaszkába, hogy aranyásókat szállítsanak a Yukon területére az aranyláz idején. Bár általánosan elfogadott tény, hogy a csukcsi szánhúzó a szibériai huskyk elődje, egyes elméletek szerint a kamcsatkai szánhúzó is hozzájárult a fajta fejlődéséhez. Például a szibériai huskykra jellemző kék szemek kialakulásához, amelyek nem jellemzőek a csukcsi kutyákra.

A fajta igen népszerű volt kialakulásának helyén egészen az 50-es-60-as évekig, amikor is az infrastruktúra hatalmas fejlődésen ment keresztül. Amellett, hogy elterjedt a gépesített közlekedés, valamint bevezették a rénszarvasokat, a szovjet politika a nemzeti kisebbségekkel kapcsolatban is az őshonos szánhúzók populációinak összeomlásához vezetett. A rénszarvasok megjelenése előtt ezeket a kutyákat nyáron szabadon engedték, akik így magukra voltak utalva az élelemszerzést illetően. Ezt követően azonban meg kellett kötni őket, ami miatt az emberi tápláléktól kellett függniük, ami terhet jelentett az őslakosok számára. Ebben az időszakban azonban nőtt az igény a kutyaszőrből készült ruházatra, így ezeknek az ebeknek a prémjéből sapkák, kesztyűk és egyéb ruházati termékek készültek. Amire észbe kaptak, a fajta állománya irtózatosan megritkult. 1990 óta folynak az intézkedések a kamcsatkai szánhúzók megmaradt példányainak megőrzésére.

3.) Szahalin husky (Sakhalin husky)

Ez az orosz/japán fajta a Szahalin szigetet mondhatja őshazájának. A szahalin husky spicc típusú kutya, amelyet bár elsősorban szánhúzásra tenyésztettek ki a giljákok (nyivhek), vadászatra is használták. Úgy tartják róluk, hogy kifejezett szakértői voltak a kutyszánozásnak és tenyésztésnek; módszereiket a környék népei gyakran utánozták.

Tudjuk, hogy ezeket a kutyákat hallal etették, bundájukból ruhát készítettek, és meg is ették őket, ha élelemhiány volt. A giljákok megélhetése tehát több szempontból is tőlük függött. Olyan értékesnek számítottak ezek a kutyák, hogy a vagyon mértékének tekintették őket. Gyakran használták őket az adósságok rendezésére is. 1808-ban és 1809-ben Mamiya Rinzō japán felfedező ezt írta az Edo sógunátusnak írt jelentésében: „[Szahalin északi régióinak] lakói gyakran használnak kutyát. Minden családnak van kutyája, legyen az gazdag vagy szegény. Játszanak velük és jól tartják őket. Egy ember gyakran tart 3-5 kutyát, de a teljes családokban is elég sok van belőlük.” Rinzō olyan rajzokat is bemutatott, amelyeken modern giljákokra emlékeztető emberek kutyaszánon kelnek át a havas síkságon.

Az 1920-as és 30-as években a nemzeti kisebbségekkel kapcsolatos szovjet politika pusztító hatású volt a helyi kutyapopulációk számára. A giljákokat kolhoznak nevezett tömeges mezőgazdasági és ipari munkaközösségekbe kényszerítették, és korlátozásokat vezettek be arra vonatkozóan, hogy hol lehet horgászni, és mennyi halat fogyaszthatnak az egyes háztartások. A helyi vadászokat a fóka- vagy medvevadászat büntetéseként munkatáborokba küldték. Ez visszavonhatatlanul megváltoztatta a nép életstílusát. Megszűnt a hagyományos vadászó-gyűjtögető életmód, és ezzel együtt a szahalin husky táplálásának és gondozásának lehetősége is, így a kutyák elpusztultak. 1989-ben 20 egyedet számláltak, friss adat arra vonatkozóan nincs, hogy van-e még belőlük egyáltalán, és ha igen, mennyi.

Taro és Jiro szahalin huskyk voltak. 11 hónapot éltek túl teljesen egyedül az Antarktikán, miután magukra hagyta őket egy expedíció.

4.) Mackenzie River husky

A Mackenzie River husky esete egy picivel másabb, ugyanis nem konkrét fajtáról beszélünk, hanem inkább egy gyűjtőnévről. A hangzatos elnevezés azokat a kutyákat takarja, amelyek több, egymást átfedő történelmi sarkvidéki szánhúzókutya-populációt ölelnek fel. Ezeket a kutyákat eredetileg a Hudson’s Bay Company prémkereskedőinek támogatására tenyésztettek ki, majd a klondike-i aranyláz idején a későbbi földkutatók is használták őket.

Az őshonos szánhúzó kutyák és az európai teherszállító kutyák keverékei voltak (masztiffok, bernáthegyi, újfundlandi stb.), és igen nagyra értékelték őket, mert képesek voltak nehéz terheket cipelni hosszú távolságokra a hóban, minimális ellátással. Az Északi-sarkvidéken a modern, gépesített utazás megjelenése óta a kutyaszánon történő rakományszállítás szinte teljesen elavulttá vált, emiatt ezeknek a kutyáknak rendkívül kis populációi léteznek ma már. A klondike-i aranyláz után ezen kutyák populációi hanyatlásnak indultak, ám a kegyelemdöfést a fajta számára az 1950-es és 60-as években megjelent, már említett gépesített sarkvidéki közlekedés adta meg, valamint a kanadai kormány azon kísérletei, hogy felszámolják az őslakos kutyaszáncsapatokat.