Mivel etették a különböző korok emberei a kutyáikat?

A kutyatápok, jutalomfalatok és BARF-módszer korszakának embere számára már nem okoz nehézséget az, mit is adjon a kutyájának. De vajon mivel etették a kutyákat elődeink?

Több mint száz évvel ezelőtt került kutya elé először olyan táp, amit kifejezetten neki gyártottak, de ezek a régi tápok, még nem hasonlítottak a maiakhoz. Azonban a legelső írott emlék a kutyák táplálásával kapcsolatban mintegy kétezer éves. Az ókori Róma embere mindent dokumentált és mindenről feljegyzést készített, nem volt ez másként az akkorra már bőven háziállattá vált kutyák táplálásával sem. 

A rómaiak receptet is írtak a kutyák táplálásához

Az egykori világbirodalom egyik első gazdálkodási könyvében már külön fejezetet szenteltek a kutyák táplálásának. Marcus Terentio Varro, a korabeli költő és filozófus olyannyira fontosnak tartotta a négylábú segítők jóltápláltságát, hogy gazdálkodóknak szóló munkájában is kiemelte, ő maga milyen tápanyagokat tart fontosnak a kemény munkát végző ebeknek. A recept nem volt bonyolult, a térség egyik leggyakrabban tartott állatának, a birkának a csontját javasolta eleségként, kiegészítve némi tejbe áztatott és összemorzsolt árpakenyérrel. 

A középkor volt az az időszak, amikor a munkakutyák mellett, elsősorban természetesen a nemesi udvarházakban megjelentek a kedvtelésből tartott példányok is. A nemesi családok visszaemlékezéseiből, gazdasági feljegyzéseiből szintén sokat megtudhatunk arról, hogy néhány évszázada mit gondoltak, mit is kéne ennie a kutyusoknak. A történelmi filmek ikonikus jelenetei, melyekben a vadászkutya falkák lustán pihennek a mulatozó urak és a roskadásig telepakolt asztalok lábai alatt, s néhány koncért ölre mennek, ha valaki elhajít egy darabka húst vagy csontot, nem voltak túlzóak. 

A királyi udvarokban az írott emlékek tanúsága szerint külön embert alkalmaztak arra, hogy az uralkodó szeretett társainak megfelelő eledelt alkossanak napról napra. Nyers húst,  válogatott, főtt zöldségeket és állati belsőségeket egyaránt tartalmazott a királyi kutyák napi menüje, a szakács külön nekik készítette el egy különálló konyhában vagy a hatalmas főzőhelyiség egy erre kialakított szegletében. 

A köznép mellett élő háziállatoknak persze nem volt ilyen jó soruk, a szegénységgel együtt járt az is, hogy az állatok számára sem jutott rendszeresen hús vagy csont, hiszen azt a család ette meg, s az utolsó porcig felhasználta az állat minden részét. A kutyák főtt krumplit, káposztát, kenyeret és nyers csontot kaptak a szegényesebb portáknál. 

A nagy áttörésre a viktoriánus időkig kellett várni

Nem véletlen, hogy az egykori angol királynő nevét a mai napig egy teljes koraszra hivatkozva is használjuk. Számtalan újítás mellett az első kutyatápokat is ennek  korszaknak és a felvilágosult uralkodói család által közvetített életmódváltásnak köszönhetjük. James Spratt nevéhez köthető az első, forgalmazott kutyatáp. Az amerikai villanyszerelő villámhárítókat szeretett volna értékesíteni a Brit Birodalom fővárosában, azonban jóval jövedelmezőbb üzletet csinált. 1860-ban megalkotta a világ első kutyatápját. 

Spratt utazása során egy folyópart mentén vette észre, hogy a matrózok kutyáikat valamiféle keksszel etetik. A kíváncsi utazó kiderítette, hogy a kutyáknak adott, hardtracknak nevezett apró, kemény falatokat miként készítik. Azt is észrevette, hogy a kekszek motiválják a kutyákat és ügyes trükköket tanítanak segítségükkel a hajóslegények. A tengerészek alapvetően maguknak sütötték a lisztből, vízből és sóból álló, kemény kis kekszeket, hogy a hosszú tengeri utazás során mindig legyen náluk valami, amivel megtölthetik gyomrukat. Spratt igazi lángelme lehetett, ugyanis azonnal eszébe jutott a látványról, hogy bizony a kutyatartó urak számára is milyen jól jönne utazás közben, ha előhúzhatnának a zsebükből bármikor egy zacskónyi nem maszatoló, nem romlandó eledelt. 

Azonnal felhagyott a villanyszereléssel, hogy jutalomfalatokat gyártson

Spratt kutyafalatkái céklából, lisztből, marhahúsból és változatos zöldségfélékből álltak, napon szárította és 20 kilós zsákokban árulta őket, az akkori átlagos fizetésekhez mérten meglehetősen drágán. Egy zsák táp ára egy kétkezi munkás napi bevételével volt egyenlő. Spratt szándékosan törekedett arra, hogy a tehetős rétegeknek szóljon terméke, azt remélve, hogy divatot teremt. A terv bevált. 

Bár az első kis falatkák korántsem rendelkeztek minden olyan összetevővel, melyre egy kutyának alapvetően szüksége van, mégis olyan változatosságot és rugalmasságot kínált a találmány a gazdiknak, hogy pár évvel később már világhírre tett szert általa. 1889-ben például az American Kennel Club kiadványának januári borítóján is az ő terméke szerepelt. 

Eljött a konzervek ideje

A konzervdoboz feltalálásával a kutyaeledelek piacán is komoly újítások történtek, immár nem csak a szárítva tartósított eledelek váltak elérhetővé, hanem a frissességet megőrző, több húst tartalmazó, nedves tápok is. 1922-ben került a boltok polcaira az első kutyakonzerv, melyt lóhúsból készítettek. Külön tenyészeteket hoztak létre abból a célból, hogy a lovak húsából kutyaeledel váljon. A világháborúval együtt járó recesszió azonban nem kímélte a piacot, a lóhúst egy ideig nem az ebek, hanem az emberek fogyasztották, s visszatértek a kényelmesebb és olcsóbb költségekkel járó száraztápokra. Az ötvenes évek végén az extrudálás forradalmasította a tápgyártást, az apróvá váló szemek ekkor kezdtek el hasonlítani a ma is kapható eledelekre. A manapság kapható kényelmi kutyaeledelek azóta is hetven éve ugyanazzal az eljárással könnyítik meg a kutyatartók mindennapjait.