A pireneusi hegyikutya története: rendkívüli sors rendeltetett neki

A pireneusi hegyikutya először azért került fel a térképünkre, mert nagyon hasonlított az egyik legnagyobb kedvenc magyar fajtánkhoz, a kuvaszhoz. Kíváncsivá tett bennünket, hogy a hasonló külső és a hasonló munkakör valóban hasonszőrű fajtákat takar-e. Innen pedig már nem volt megállás, igyekeztünk a legmélyebbre ásni ennek a bátor, tiszteletet parancsoló ebnek a történetében.

A pireneusi hegyikutya, francia nyelven „Le Chien de Montagne des Pyrenees”, vagyis a hegyek kutyája izgalmas múltat tudhat magáénak. A DNS-elemzések során pedig a sejtésünk is beigazolódott: legközelebbi rokona a fáraókutya, a Cirneco dell’Etna, az ibizai kopó és természetesen a kuvasz, valamint a komondor.

Az emberek túlélése múlott rajtuk

Több ezer évvel ezelőtt Kis-Ázsia hegyeiben, a mai Törökországot magában foglaló területen a fajta ősei létfontosságú szerepet játszottak az emberek túlélésében. Ezek az ebek a pásztorok mellett szorgoskodtak; az ő feladatuk volt, hogy őrizzék a nyájat a betolakodóktól. Feltehetően a népvándorlások idején érkeztek gazdáikkal a Franciaország és Spanyolország közötti Pireneusi-hegység északnyugati szélén fekvő Baszkföldre. Ez a terület meredek szikláival és magas vízeséseivel igen zordnak bizonyult, mégis a maradás mellett döntöttek.

Télen a kutyák a völgyekben legelésző nyájakat védték, nyáron az állománnyal és a gazdáikkal együtt magasabb területekre vándoroltak. A pireneusi hegyikutya nemcsak azért volt vonzó munkatárs a pásztorok számára, mert szembeszállt akár a farkasokkal is, hanem azért is, mert egyedül hagyhatták a nyájjal. A kutya önállóan is tudta, hogy mi a dolga, figyelme egy percre sem lankadt. Ennek köszönhető, hogy a függetlenség a DNS-ébe van kódolva; ma is jellemző rá, hogy egyénileg hoz döntéseket.

Fehér szőre miatt elkeveredett a nyájjal, így a ragadozók számára szinte az utolsó pillanatig láthatatlan maradt. A pireneusi hegyikutya híresen nyugodt természetű; úgy járhatott-kelhetett a nyáj között, hogy nem zavarta meg azt legelészés közben. Éjszaka kifejezetten aktív, így őrző-védő feladatokra kiváló még most is. Ez annak köszönhető, hogy a ragadozók általában az éj leple alatt támadtak.

Előkelőségek kedvencei

Ha megengeded, húzunk egy újabb párhuzamot. Amennyiben hihetünk a pletykáknak, Mátyás király és I. Szent László is nagy rajongója volt a kuvasznak. Nagyvadas vadászatokon kiváló hajtónak bizonyult, így könnyedén kivívta az uralkodók elismerését. Hasonlóképpen alakult ez a pireneusi hegyikutya esetében is. A modern korban és a viktoriánus korban is számos előkelőség nevezte kedvencének a fajtát, de állítólag XIV. Lajos, a Napkirály 1665-ben a fajtát Franciaország királyi kutyájának nevezte ki. A király nem titkoltan nagy rajongója volt az ebeknek, közel 200 vadászkutya tulajdonosa volt, ami sokat hozzátett Versailles szagos hírnevéhez.

A történészek szerint körülbelül 1675-ben a király 8 éves fia beleszeretett egy pireneusiba, amikor a Francia Pireneusokban található Barèges-ben járt, és a kutyát haza is vitte magával. 1677-ben egy fontos katonai és politikai tisztviselő, de Louvois márki is ellátogatott Barèges területére, és szintén ebekkel tért onnan haza. Ezek az események nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy népszerűvé tegyék a fajtát a francia arisztokrácia körében. A pireneusi hegyikutya divatos, ám hatékony birtokőrré vált szerte az országban. Ez az érdeklődés pedig lehetőséget teremtett a pásztorok számára, hogy egyre több kölyköt adhassanak el a felsőbb osztályok képviselőinek. A korabeli források szerint Viktória királynő és Marie Antoinette is pireneusi gazda volt.

A módosok igénye miatt a fajtának két változata alakult ki; a kastélyokat őrző ebeknek már nem volt szüksége olyan dús és hosszú bundára, hogy védje őket a zord időjárástól. Ez a folyamat jelentős része volt a fajta mai formájának kialakulásában.

Egy amerikai hölgy volt a pireneusi hegyikutya megmentője

A fajta Amerikában való elterjedése Mary Crane és férje, Francis nevéhez köthető. A hölgy a bostoni felső tízezer tagja volt, és 1930-ban esett szerelembe a fajtával, miután egy barát az európai útjáról pireneusi kölykökkel tért haza. Nem sokkal ezelőtt alakította ki a fajta standardját Réunion des Amateurs de Chiens Pyrénées tenyészklub.

Mary Crane 1931-ben egy párt importált az országba, majd 1932-ben a szuka sajnálatos pusztulása után a kan volt az első, név szerint Urdos, aki első pireneusiként szerepelhetett az AKC kiállításán. 1933-ban az első amerikai alom apukájává válhatott, 1934-ben pedig AKC-bajnok lett. Mary Crane vagyona, eltökéltsége és tehetsége megalapozta Amerikában a pireneusi hegyikutya hírnevét.

Rendszeresen jártak Európába is, ahonnan minden alkalommal a legnevesebb tenyészetekből hozott kölyköket. 1939-ben volt az utolsó útjuk, amikor is a II. világháború eseményei a kutyatartásra és -tenyésztésre is rányomta a bélyegét. Az embereknek nem volt mit enniük, a kutyákat végképp nem tudták eltartani. Mary Crane számos francia várvonalat mentett meg azzal, hogy a kutyákat a tengerentúlra menekítette.

Elveszítették a munkájukat

Körülbelül a háború kezdetének idején a Pireneusokban a medve- és farkaspopulációk jelentősen lecsökkentek, a hegyikutya elveszítette funkcióját, nem volt már rá szükség. Évekkel később a kormány úgy döntött, hogy a farkasokat visszatelepíti a térségbe. A projekt túl jól sikerült, hatalmas károkat okoztak a  állományokban. Majd valakinek eszébe jutott, hogy régen hogyan védték ki ezt a problémát: pireneusi hegyikutyákkal.

1993-ban úgy döntöttek, hogy újra munkát adnak ezeknek a kutyáknak, ám az első próbálkozások nem sültek el túl jól, ugyanis alig maradtak már ebek a dolgozó vonalból. A négylábúaknak tréningre volt szüksége, és valakire, aki tudja, hogyan kell oktatni őket. A buktatók ellenére azonban a pireneusi hegyikutya visszatért munkakörébe. Manapság sem ritka látvány a térségben a fehér, előkelő kutya, aki egyedül, magabiztosan őrzi a rá bízott nyájat. Ugyanakkor van egy még fontosabb feladatuk is, amelyet szintén hibátlanul látnak el: családi kutyák a javából.