„Ebben a felvarróban benne van sok-sok év munkája, a kutya szíve-lelke, a csapat és a család” – interjú Pinkóczi Diával

Rióról három évvel ezelőtt hallhattunk először, amikor még pici kölyökként mutatták be Pinkóczi Diána oldalán. A négylábú ma már professzor, akinek személyében egy MRT-mentőfokozatos kutyát tisztelhetünk.

Pinkóczi Diánával, a Mancs a Kézben Mentőkutyás Egyesület vezetőjével készült interjúnk második részében kitérünk a teszt végrehajtása közben átélt izgalmakra, és természetesen hősünkről is esik még szó, az elbűvölő Rióról. A gyönyörű malinois alig múlt 3 éves, és máris teljesítette a világ egyik legnagyobb mentőkutyás megmérettetését.

A baleset ellenére volt olyan esemény a teszt közben, amikor azt gondoltad, hogy innen már biztos meglesz az elismerés?

Pinkóczi Diána: Nem, egyszer sem. És igazából értékelést sem kapunk menet közben. Az utolsó pillanatig, az oklevél, illetve a felvarró kiosztásáig kétséges volt minden; nagyon-nagyon izgultam, hogy sikerül-e. Azt tudtuk, hogy az eltűnt személyek közül mindenkit megtaláltunk. Azonban ez nagyon soktényezős dolog, még így is előfordulhat, hogy nem sikerül valakinek a vizsgája.

Aki ide eljön, vágyik arra kis felvarróra, amit a sikeres minősítés után kapunk. Ez nem egy óriási serleg, amit a bajnokok kapnak, ez egy kis tépőzáras felvarró, ami sokkal többet jelent. Ebben a pici felvarróban benne van sok-sok év munkája, a kutya szíve-lelke, a csapat, a család, és még egyszer a csapat – mert ez nélkülük nem megy. Elsamere HU-Ligans Priamos RIO megcsinálta, MRT-vizsgás lett!

Mit jelent Rio számára, hogy professzorrá vált? Hogyan lesz ez hatással a jövőjére?

P. D.: Azt érzékelte, hogy amikor hazajöttünk, extra szeretet, simogatás és öröm fogadta őt mind a csapat, mind a család részéről. Elhalmoztam mindenféle játékkal, finomsággal, kényelmes fekhelyekkel, de összességében ő nem tudja értelmezni az eredmény fontosságát. Tudja, hogy valahol voltunk, megmérettettünk, érezte rajtam, hogy izgulok, de ennyi. Ezek a kutyusok úgy vannak felépítve, tanítva, hogy a tréning során azt alakítjuk ki bennük, hogy a jutalomért cserébe dolgozzanak. Így igazából ez egy nagy játék volt a számára; talál valakit, megkapja érte a jutalmat, és megy tovább. Bevallom őszintén, hogy sátrazni kevésbé szoktunk, és ez Riónak is újdonság volt ilyen hidegben. Még egy kezes-lábas kutyaoverallt is adtam rá, nehogy fázzon. Összességében érezte ő is, hogy ez most más, mint a szokásos, azonban hazatérve ugyanott folytatta mindennapjait családi kutyaként, ahol félbehagyta.

Szeretnénk ezt a vizsgát majd kétévente megújítani. És ha bárhol a világon szükség van ránk földrengés esetén, készen állunk arra, hogy menjünk, és segítsünk. 

Térjünk most rá egy picit Rio személyiségére. Milyen kutya ő? Mi a ti közös történetetek?

P. D.: Rio egy hároméves és három hónapos belga juhászkutya; a rövidebb szőrű változat, a malinois. A családban már a többedik generációs mentőkutya Mangó és Kevlár után. Ő is ugyanabból a kennelből, tenyészetből származik, mint elődjei. Egy nagyon-nagyon jó habitusú kiskutya, aki szereti a hasát, imád játszani. Meghatározó fontosságú a munka során, hogy jól együtt tudjunk működni, és ez vele tökéletesen megvalósítható. Számomra a legideálisabb kiskutya.

Rio milyen mentési munkálatokban vett részt eddig?

P. D.: Rio itthon alapvetően területkutatásnál dolgozott már többször a csapattal. Ő még túl fiatal volt a tavaly februárban kialakult vészhelyzet idején; a törökországi földrengés alkalmával még nem őt vittem, hanem Kevlárt, az idősebbik kutyámat. Kevlár most 11 éves, így neki ez a törökországi bevetés 10 évesen volt az utolsó bevetése külföldi romos területen. Természetesen ha itthon például erdőben van egy eltűnés, akkor még őt is elviszem, de külföldre már biztos, hogy Riót fogom vinni a következő alkalommal, ha szükség lesz ránk.

Mi kell ahhoz, hogy egy négylábúból sikeres mentőkutya váljon?

P. D.: Igazából a legeslegfontosabb dolog, hogy nem készül el egy jól képzett, bevethető mentőkutya egy megfelelő csapat háttértámogatása nélkül. Iszonyatosan nagy befolyásoló tényező az, hogy ki segít nekünk, és persze az is számít, hogy ki mennyi időt és energiát tud erre a dologra rászánni. Hadd dicsekedjek el vele, hogy a Mancs a Kézben Egyesület csapata mennyire sokat segített nekünk a felkészülésben. Gyakorlatilag együtt tanítjuk és készítjük fel a kutyákat, együtt töltjük a szabadidőnk nagy részét, és mindannyiunkat összeköt az a tény, hogy szeretünk a kutyákkal együtt valami hasznos dolgot csinálni.