Ilyen meglepő feladat is jutott az ölebeknek az ókorban

Már maga az öleb kifejezés hordoz némi negatív felhangot, ám aki megfelelően tájékozott, tudja, milyen hasznosak és izgalmasak a kisebb méretű kutyák is.

Még mindig tartja magát az a sztereotípia, hogy a kisebb testű kutyafajták, avagy az ölebek kizárólag nőknek valók. Mint semmilyen téren, úgy ebben a kérdésben sem érdemes általánosítani, hiszen miért ne lehetne egy kis csivavának szerető férfi gazdája, és fordítva: egy hölgy is bátran tarthat nagy testű kutyát, ha adottak hozzá a feltételek. Ráadásul ha visszatekintünk az időben, az aprócska ebek történetében igen érdekes részletekre bukkanunk!

Egészen az ókori Görögországig utazunk, amely időkből számos emlék árulkodik a korabeli kutyatartási szokásokról. Miként a mult-kor.hu felidézi, a kutya szerepe az ókorban igen összetett volt: házi kedvencként, haszon- és áldozati állatként, sőt, még élelemként is tartották őket. Azonban az biztos, hogy megbecsülés övezte a négylábúakat. Erre az egyik kiváló példa Homérosz Odüsszeiáiának hűséges Argosza, aki 20 éven át várta gazdája hazajöttét. Bár az eposzbéli eb a korban igen kedvelt vadászkopóféle lehetett, kisebb termetű fajtársai is nagy népszerűségnek örvendtek.

A máltai volt a legkedveltebb öleb

A mai máltai selyemkutya őse kifejezetten kedvelt volt az ókori emberek, kiváltképp a férfiak körében. Ezt a kis testű, zömök, hosszú szőrű, görbe farkú, pofájával a mai spiccre hajazó kutyát gyakorta „kis törpeként” emlegették, és előszeretettel vitték magukkal a gazdák. Ezeket a máltaiakat főleg férfiak tartották, erről árulkodnak a korabeli ábrázolások is. Athénaiosz a gümnaszionba, azaz az atléták edzőhelyére siető férfiak nyomában szaladó kutyákról ír, míg Aiszóposztól tudjuk, hogy ezek a kis ölebek még a hosszú hajóutakra is elkísérték a szeretett személyt. S bár a kis négylábúak elsősorban társállatok voltak, azért nem ódzkodtak a feladatvégzéstől sem:

Plinius feljegyzései szerint a hasi fájdalmakban szenvedőkre helyezve enyhítették a kínokat.

Ugyanakkor érdemes megemlítenünk, hogy a máltai selyemkutya feltételezett ősei – a fajta kialakulásának történetét néhol homály fedi – kiváló patkányvadász hírében is álltak. Így a hajókon emiatt is üdvözölt lehetett a kutyák jelenléte.

Az ölebek nem divatkutyák

És itt fontosnak tartjuk hangsúlyozni, rombolva az írás elején emlegetett sztereotípiát, hogy a kis testű kutyák egyáltalán nem csak babusgatásra születtek! Sőt, valamennyi fajtának megvolt a maga feladata, amit méretéből adódóan kiválóan el tudott látni. A már említett rágcsálóirtás mellett a kotorékozás (gondolj csak a terrierekre vagy a tacskóra), a terelés (a rövid lábú corgi tökéletesen lavírozik a marhák lába alatt), vagy épp a jelzés (csivava), hogy csak néhány munkakört említsünk.

A probléma, ami a negatív megítélés hátterében is áll, elsősorban a humanizálásból fakad. Sokan ugyanis emberként, sőt, babaként kezelik ezeket a kis kutyákat. Öltöztetik, díszítgetik, túlféltik őket, és így tovább. Ez pedig nemcsak az adott fajták rossz megítéléséhez járul hozzá, hanem egyúttal az állatnak sem jó, hiszen nincs ezekre semmi szüksége. Tény, hogy ezek a kisebb kutyafajták gyakran váltak népszerűvé a királyi udvarokban, a nemesség és az arisztokrácia körében. Ami miatt szintén előtérbe került a társállati szerep, egyúttal háttérbe szorult a funkció. Azonban nem szabad elfeledkeznünk ezeknek a kicsi, de annál többre hivatott kutyáknak a múltjáról!