Úgy tűnik, hogy az ókori rómaiak is imádták a francia bulldogot – hogy lehet ez?

Persze kritikus olvasóként azonnal rávághatod, hogy az biztosan nem francia bulldog volt, és részben igazad is van. Egy 2000 éves feltárás arra utalhat hogy az ókori rómaiak lehettek az elsők, akik nyomott orrú, vagyis brachycephal fajtát tenyésztettek.

Lássuk, hogy az ókori Róma idejében milyen szerepet töltött be a kutya, és mire enged következtetni ez az új felfedezés!

Mérete mint egy pekingi palotakutyáé, pofája mint egy francia bulldogé

A nyomott orrot több különböző gén is okozhatja, ami valószínűvé teszi, hogy az emberek az idők során többször és különböző helyeken kezdték szelektíven tenyészteni az ilyen ebeket. A bevezetőben is említett 2000 éves leletet egy törökországi sírban tárták fel.  A lelet arra utal, hogy az ókori rómaiak brachycephal négylábúakat tenyésztettek társállatként. A sírban az eb feltételezhetően a gazdája mellé volt temetve és egyértelműen bulldogokra emlékeztető vonásai voltak. Ő lehetett a legrégebbi példányok egyike.

Az idén a Journal of Archaeological Science: Reports című folyóiratban megjelent felfedezést Tralleis ősi nekropoliszában tették, amely Aydın város mellett fekszik az Égei-tenger partján. A kutyát valószínűleg azért ölték meg, hogy a gazdájával együtt temethessék el; ez akkoriban hagyománynak számított. Az ebet tisztelettel helyezték a sírba, a feje kelet felé nézett, és az oldalán feküdt.

A Tralleis kutya maradványainak elemzését 2021-ben végezte el a Vedat Onar, az Isztambuli Cerrahpaşa Egyetem zooarcheológusa által vezetett csapat. A tesztek eredményei alapján kiderült, hogy akkora lehetett, mint egy pekingi palotakutya, a pofája pedig egy modern francia bulldogra hasonlított. Ám nem ez volt az első hasonló koponya! A 18. században Pompejiben is találtak már brachycephal jellemzőkkel rendelkező maradványt, ami a Kr. e. 79-ben kitört Vezúv pusztításának idejéből származott.

A kutya szerepe az ókori Róma területén

Bár a nyomott orrú négylábúakat se nem említik korabeli források, se nem ábrázolták őket művészek, a kutatók a leletek alapján úgy gondolják, hogy szelektíven tenyésztették őket. Persze a kutatás vezetője azt is elismeri, hogy nem zárhatjuk ki annak az esélyét sem, hogy ezek véletlenül fennmaradt genetikailag mutálódott példányok. Ám véleménye szerint ennek igen csekély az esélye. A legtöbb római kori kutya vadászatra, őrzésre és terelésre szolgáló munkakutya volt, nagytestű állatok. A kis méret azt erősíti meg, hogy az ilyen ebeket kifejezetten társállatnak tenyésztették a vágyott tulajdonságaik alapján.

„Talán [a Tralleis kutya] volt az elhunyt legjobb barátja és társa, aki valószínűleg belefoglalta a végakaratába a közös temetés kívánságát.” – spekulálnak a tanulmány szerzői. Az ókori rómaiaknál hagyomány volt az egyéni temetés a szeretett házi kedvence esetében. Az egyik feltárt sírkövön ez állt: „Sírva cipellek utolsó nyughelyedre, mint ahogy annak örültem, amikor tizenöt évvel ezelőtt a kezemben hoztalak haza.”

A maradványok nem fedtek fel mindent

Jerold Bell klinikai genetikus, a Tuft Egyetem Cummings Állatorvosi Karának kutatója nem vett részt a fent említett kutatásokban, de szerinte is igen nagy jelentőséggel bír a felfedezett maradvány. Megjegyzi azonban, hogy miután a nyomott orrot többféle mutáció is okozhatja, egyelőre nem húzhatunk egyenes vonalat a modern bulldogok és a korabeli ebek között. Kari Ekenstedt, a Purdue Egyetem Állatorvosi Főiskolájának genetikusa szintén nem vett részt a tanulmányban, de reméli, hogy hamarosan ki lehet nyerni az ősi DNS-t a Tralleis kutya fogaiból. Ez által meghatározható lesz a neme, és az a mutáció is, amivel az eb rendelkezett.