Milyen volt a kutyatartás az ókori világban? Egyiptomban a család leborotválta a szemöldökét, ha meghalt szeretett házőrzőjük

A kutyák és az emberek közös történelme hosszú múltra eredeztethető vissza. Számos feltételezés szerint már az ősember életben maradását is segítették az ebek. Az ókorban is sok kultúrában jelentős szerepet töltöttek be. Nem csupán a történelmi leleteken lehetséges felfedezni egészen konkrét utalásokat arra, hogy a kutya, addigra már hű társa volt az embernek, hanem számos nép mitológiájában is kiemelkedő szerepet kapnak az állatok.

A kutyák tulajdonképpen az első írott szó megjelenése óta az emberi élet történetének szerves részei. Azonban arról, hogy pontosan mikor is történt a háziasításuk, még mindig számtalan vita zajlik. A legnépszerűbb elmélet szerint erre Európában 32 000-18 800 évvel ezelőtt került sor. Azonban ezt megkérdőjelezik a belga Goyet-barlangokban talált, 36 500 évvel ezelőtti kutyamaradványok, melyek korábbi időpontra datálják a háziasítást. Azonban a viták ellenére annyi bizonyos, hogy már a történelem korai szakaszában szoros szimbiózisban éltek az emberrel.

Mezopotámiában úgy tartották, hogy a kutyanyál gyógyító erejű

A legrégebbi közel-keleti történetben, az ókori mezopotámiai Gilgames eposzban (i.e. 2150-1400), mely egyébként a Biblia mellett az egyik legrégebbi eredettörténetnek is tekinthető, jelentős szerepet kapnak az ebek. A történetben a kutyák a régió egyik legnépszerűbb istennőjének kísérőiként szerepelnek. Ugyanis Innana, azaz Istár istennője, aki egyébként többek között a növény és az állatvilág uralkodója a mezopotámiai mitológiában, hét nagyra becsült vadászkutyával utazik, akiknek rendkívül érdekes jellemzője a nyakörv és a póráz is. Ez különösképpen figyelemreméltó, hiszen Egyiptom nevéhez fűződik a kutyanyakörv feltalálása, de feltételezhető, hogy a kutyanyakörv kialakulását röviddel az ebek háziasítása után fejlesztették ki Mezopotámiában.

Ennek bizonyítéka többek között az is, hogy egy nyakörvre való arany medált találtak a sumér Uruk városában, amely i.e. 3300-ból származik, illetve a szintén a termékeny félholdhoz tartozó Ninive területén egy i.e. 3000 körüli hengerpecséten is szerepel egy saluki, ami a napjainkban ismert perzsa agárnak felel meg.

Fontos tudni, hogy a kutyák kiemelkedő szerepet játszottak a mezopotámiaiak mindennapi életében. Wolfram von Soden történész úgy tartja, hogy az ebek a ház körüli állatok, illetve emberek védelmét szolgálták az ellenségekkel szemben. Általában egyetlen gazdához voltak kötve, aki gondoskodott róluk. Valószínűsíthetően két fő kutyafajta létezett: a nagy perzsa agár, amelyet elsősorban vadászatban használtak, és a nagyon erős kutyák, mint masztiffok, akik különösképpen alkalmasak voltak pásztorkutyának.

A források számos alfajtát megkülönböztetnek, de ezeket csak részben tudjuk azonosítani. A kutya a mitológiában általában az istenek társa volt, innen is látható mekkora tisztelet övezte őket. Ami még ennél is érdekesebb, hogy valószínűsíthetően terápiás hatásuk már akkor is ismertnek bizonyult, ugyanis Gula istennőt, aki a gyógyítás és az egészség istene volt, mindig a kutyája jelenlétében ábrázolták. Sőt, önmagában a kutyanyálat gyógyhatásúnak tekintették, mivel több feljegyzés is született arról, hogy amikor az ebek megnyalták a sebeiket, az elősegítette a gyógyulást.

A perzsák szerint a túlvilág kapuját is kutyák őrzik

A kutyákat a mezopotámiai kultúrához hasonlóan az ókori perzsák is az istenségekkel hozták összefüggésbe. Az Aveszta, vagyis a zoroasztriánus szentírás tartalmaz egy Vendidad néven ismert részt, amely hosszan leírja a kutyatartás jótékony hatásait az emberre. Továbbá egyfajta útmutatást nyújt a kutyákkal való bánásmódra, és előírja az ebeket bántalmazók büntetését. Egyenesen úgy tartották, hogy a kutyákkal való bánásmód hatással van az emberek túlvilági létére. Ugyanis szerintük az ebek őrzik a hidat az élők és a holtak világa között, és annak a ténye, hogy miként bánt az elhunyt a kutyájával, az befolyásolta a Paradicsom elérésének esélyeit olyannyira, hogy aki például ebet ölt, az biztosan az alvilágba, vagyis a Perzsa mitológia szerint a Hazugság Házába került.

Az embereket ezek a mitológiai elemek arra ösztönözték, hogy ugyanúgy gondoskodjanak a kutyákról, mint más emberekről. Az ebeket az emberekhez hasonló temetési szertartásokkal látták el. Sőt, kiemelkedően fontos szerepet játszottak a halotti rituálékban is, ugyanis bevitték az ebeket az elhunyt szobájába, hogy megbizonyosodjanak arról, hogy az illető meghalt, mivel úgy gondolták az ebek jobban érzékelik a halált. A perzsa kutyafajták közé tartozott a saluki, a masztiff, a közép-ázsiai juhászkutya, az afgán és a kurd masztiff. Legfőképpen vadászatra, őrzőkutyának és juhterelésre használták őket, de társként is tekintettek rájuk. Úgy gondolták, hogy a kutya lelkének egyharmada vadállatból, egyharmada emberből és egyharmada istenből áll, ezért az ebekkel kellő tisztelettel és figyelmességgel kell bánni.

Az indiai mitológia szerint még Visnu maga is képes kutya alakot ölteni

Az ókori Indiában szintén nagyra becsülték a kutyákat. A Mahábhárata (i.e. 400 körül) című, nagy kulturális jelentőségű eposzban szerepel egy kutya, aki különleges hűségéről ismert. Ugyanis az eposz többek között Yudhisthira király történetét mutatja be, aki sok évvel a Kurukshetra csata után zarándokolt el végső nyughelyére. Útközben családja és hűséges kutyája kíséri, azonban a családtagjai sorra meghalnak az ösvényen, de a kutyája mellette marad.

Amikor végre eléri a Paradicsom kapuját, örömmel fogadják, de az őr nem engedi be a kutyáját. Yudhisthira megdöbben, hogy egy olyan hűséges és nemes teremtményt, mint a kedvencét, aki egész útján át elkísérte, nem engedik a mennybe. Ezért úgy dönt, hogy inkább a kutyájával marad a földön, vagy akár a pokolba jut, ahelyett, hogy olyan helyre lépne, amely kizárná hűséges társát. A kapuban álló őr ekkor azt mondja Yudhisthirának, hogy ez csak az utolsó próbája volt erényének, és természetesen a kutya is bejöhet. A mese egyes változataiban a kutyáról kiderül, hogy ő Visnu, a megtartó, aki egész életében Yudhisthirát figyelte, így a kutya alakját közvetlenül az isteni fogalomhoz kapcsolják.

Egyiptom, ahol mumifikálták és gazdájukkal együtt temették a kutyákat

Az ókori Egyiptomban a kutyát a kutyasakál istennel, Anubisszal hozták összefüggésbe, aki az elhunyt lelkeket a nagy ítélethez vezette Ozirisz isten elé. Fontos tudni, hogy az egyiptomiak akkora tiszteletben tartották az ebeket, hogy komoly szertartás mellett temették el őket a szakkarai Anubisz templomban. Úgy tartották, az elhunyt kutyák könnyen átjutnak a túlvilágra, ahol továbbra is élvezhették életüket, és hasonlóképpen éltek, mint a földön. Az ily módon eltemetett legismertebb kutya Abuwtiyuw, akit az Óbirodalomban (i.e. 2613-2181) nagyszabású temetéssel tiszteltek meg a Gízai-fennsík közelében. Abuwtiyuw a fáraó egy ismeretlen szolgájának kutyája volt, mészkő emléktábláját 1935-ben fedezte fel George Reisner egyiptológus. A nyakörv használta már itt is megjelent, sőt az első teljesen egyértelmű bizonyítéka egy falfestmény, amely i.e. 3500-ban keletkezhetett. Ezen egy férfi látható, aki pórázon sétáltatja a kutyáját.

Noha Abuwtiyuw-ot különösen megtisztelték, a kutyákat általában véve is nagyra becsülték Egyiptomban, és úgy tartották, ők is a család szerves tagjai. Ha egy eb meghalt, hasonlóképpen mumifikálták, mint az embereket. Sőt, gyászukban az egész család leborotválta a szemöldökét fájdalmuk jelképeként. Nagy Ramszeszt például még a sírképein is a vadászkutyáival együtt ábrázolják. A hűséges ebeket gyakran eltemették a gazdájukkal annak reményében, hogy a túlvilágon társaságot nyújtsanak az elhunytnak.

Argosz, aki haláláig várta haza Odüsszeuszt

Nyilvánvaló, hogy a kutya fontos része volt az egyiptomi társadalomnak és kultúrának, de ugyanez igaz az ókori Görögországra is. A kutya a görögök társa, védelmezője és vadásza volt, és a ma oly jól ismert szöges nyakörvet a görögök fejlesztették ki, hogy megvédjék az ebek nyakát a farkasoktól. A vizuális művészetekben kerámiákon is szerepelnek, például melyen azt a jelenetet ábrázolják, mikor Cerberust elfoglalja Héraklész, ez i.e 530-520 körül készült. Túl ezen a filozófiában Platón, Szókratész és a cinikusok is több ízben hivatkoznak rájuk példázatok keretein belül. Görögországban a kutyát női istenségekkel hozták kapcsolatba, mivel Artemisz és Hekaté istennő is tartott kutyát. A legismertebb kutyaalak, Dante Isteni színjátékának köszönhetően, egyértelműen Kerberosz, aki Hádész birodalmának az őrzője. Annak ellenére, hogy ő egy egyértelműen negatív szereplő, akadnak olyan kutyák is a mitológiában, akiknek erénye a halálig tartó hűség.

Azonban a legismertebb mítosz mégiscsak Odüsszeusz és hű barátja, Argos története, aki Penelopéval, a hű feleséggel együtt 20 éven keresztül várta haza a gazdáját. A legenda úgy tartja, hogy végül a kutya már járni sem tudott. Sőt, valószínűleg látni is alig láthatott, mégis ő volt az első, aki megpillantotta hazatérő gazdáját. Az idős kutya örömében farokcsóválva üdvözölte Odüsszeuszt, de arra már nem volt ereje, hogy közelebb menjen hozzá. Ugyanis azok után, hogy meglátta gazdáját, kilehelte lelkét és elpusztult.

A rómaiak úgy gondolták, a kutyák érzékelik a szellemvilágot

Az ókori Rómában a görög mitológiához hasonlóan a kutyákat az otthon őrzőjeként és hűséges társként tartották. A kutyák nemcsak a vadon élő állatoktól és tolvajoktól, hanem a természetfeletti fenyegetésektől is megvédték az embereket. Úgy vélték, az ebek látják és érzékelik a szellemvilágot, így figyelmeztetni tudnak a szellemek jelenlétére. Annak ellenére, hogy a rómaiaknak viszonylag sok házi kedvencük volt, mindenekelőtt a kutyákat részesítették előnyben. Éppen ezért számos mozaikon, festményen, de a költészetben is szerepelnek a nagyra becsült állatok.

Összegzésképpen egyértelműen látható, hogy az ókori kultúrákban rendkívül jelentős szerepet töltöttek be a kutyák, hiszen a legtöbb mitológiában szinte természetfeletti erővel ruházták fel őket, illetve annak a bírájaként, hogy ki jut be a túlvilágban az örök boldogságba.