Miért a németjuhász vált a sztár szolgálati kutyává?

Lehet-e egy kutya munkamániás és univerzális is egyben? Ha igen, az egyik ilyen fajta egészen biztosan a német juhászkutya, amelyik generációk szemében vált az első számú szolgálati kutyává, és amelyet több mint 100 éves történelme során szinte minden feladatra felhasználtak már.

De miért éppen a német juhászkutya? Miért ez a fajta emelkedett ki főnixként a többi munkakutya közül?

Nehéz indulás

A 19. század végén, egy perfekcionista német lovassági kapitány talált rá hosszas keresés után egy juhászkutyára, amibe beleszeretett, és elkezdett kialakítani egy új kutyafajtát. A nemiképp farkasszerű, felálló fülű, sárga és fekete foltos, átlag feletti intelligenciával rendelkező fajta alapítója, Horand von Grafrath képezte azt a bázist, amire Stephanitz kapitány a tenyészetét alapozta, és többségében a leszármazottak tették ki az 1908-ban megalkotott, első németjuhász-fajtaklubot is, amelyik megkezdte a fajta standardizálását.

Ezek a kutyák eleinte nem keltettek nagy érdeklődést Németországon kívül,

alig pár példányuk került még az első világháború előtt az angolszász országokba. Amerikában például 1913-ban alakult meg az első fajtaklub. Jellemző módon, ahogy az angolszász hatalmak belesodródtak a háborúba, a német juhászkutyák nevéből is

el kellett tűnnie a német szónak.

Amerikában nemes egyszerűséggel „juhászkutyának”, Angliában pedig „elzászi farkaskutyának” nevezték át őket.

1914-ben, az első világégés kitörése idején igazi kuriózumnak minősült, a német hadsereg tömegével vetett be német juhászkutyákat elsősorban a nyugati frontokon. A harcvonal mindkét oldalán katonák százezrei szembesültek azzal, hogy micsoda teljesítményekre képesek ezek az intelligens, tetszetős küllemű kutyák. Hiszen elképesztő feladatokat láttak el rendkívül nehéz körülmények között a futárkodástól a katonai mentők nyomra vezetésén át egészen a lövészárkokban haldoklók utolsó perceinek megkönnyítéséig. A világméretű konfliktusban részt vevő ezreket elbűvöltek ezek a kutyák a háborúzó felek nemzeti hozzátartozásától függetlenül, és kétségkívül az első világháború volt az a történelmi esemény, ami megalapozta a német juhászkutya mai nimbuszának meghatározó részét.

Ebben kiemelten nagy szerep jutott két Amerikába kerül német juhásznak, Rin-Tin-Tinnek és Strongheartnak, akik igazi hollywoodi filmsztárrá váltak az 1920-as évek elején. A kevésbe ismert Strongheart nem kevesebb mint 2 és fél millió dollár hasznot hajtott az amerikai filmgyártásnak, ami egy állattal kapcsolatban korábban teljesen elképzelhetetlen volt.

Tömegével használták fel a kutyákat

A második világháborúban már nemcsak a németek, de az angolszász hatalmak is tömegével használták fel ezeket a kutyákat, elsősorban üzenettovábbítóként, kereső- és mentőkutyaként. Habár az amerikai hadsereg egy 7 kutyából álló „munkakutya-portfóliót” alakított ki magának, legnagyobb számban a németjuhászok vettek részt a katonák harctéri támogatásában. Ezeket a kutyákat 8-12 hét alatt képezték ki a képességeik szerinti munkára, és alapjában véve négy fő feladatra használták őket rendkívül hatékonyan: területőrző kutyaként, felderítő és őrjárati kutyaként, hírvivő-üzenettovábbító és aknakutató kutyaként.

Eszközök vagy bajtársak?

Kiindulva a második világháború kutyákkal kapcsolatos pozitív tapasztalataiból, az 1950-es évektől kezdődően az amerikai fegyveres erők szinte minden konfliktusban tömegesen vetettek be német juhászkutyákat a hadszíntereken. Nagyon sokáig azonban, ez a haderő a kutyákat mint egyszerű harci „eszközöket” kezelte. Jellemzően, ha az USA harci cselekményekbe keveredett, a német juhászkutyák létszámát gyorsan nagyra növelték. A konfliktus elmúlásával azonban majdnem mindig sor került e kutyák meglehetősen brutális és eszközszempontú, „leépítésére”. E gyakorlat talán legkirívóbb két esete a koreai és a vietnámi konfliktus volt Amerika modern kori történetében.

A vietnámi konfliktus során megközelítőleg 9000 kutyavezető és kiképző dolgozott majdnem 4000 német juhászkutyával. Ezenfelül a tengerészgyalogság is igen jelentős mértékben támaszkodott ezekre a kutyákra a hadműveletei során. Olyannyira, hogy a Da Nangban berendezett, Kaiser tábort (Camp Kaiser) is az ott, elsőként elesett német juhászkutyáról nevezték el. A háború végeztével, jó amerikai haszonelvű szokás szerint, ezeket a szolgálati kutyákat eszközként kezelték, és többségében az ettől nagyon vonakodó dél-koreai hadseregre „hagyományozták”, akiknek semmilyen tapasztalata nem volt szolgálati és katonai fajtákkal kapcsolatban.

Az ott maradt több ezer németjuhász nagy részét rövid úton elaltatták, vagy kizavarták a dzsungelbe, ahol a velük addig szemben állós észak-vietnámiak fegyveresei vadászták le őket.

Ekkor néhány oknyomozó riporter felhívta a figyelmet erre a meglehetősen hálatlan és kegyetlen leszámolásra a hadsereg saját, négylábú bajtársaival. Ez akkora felháborodást keltett, hogy az elnöki adminisztrációnak is reagálni kellett. Több évtizeddel később, az USA-ban 2000-ben fogadták el a H.R. 5314 számú törvényt, amely először tette lehetővé a visszavonult és kiöregedett szolgálati kutyák, többségében németjuhászok örökbefogadását. Azóta megtörtént még egy amerikai kivonulás, Afganisztánból, amivel kapcsolatban szintén horrortörténetek terjednek, amit természetesen az amerikai hadsereg cáfol.