Ne csodálkozzunk, hogy ennyi kutya van a menhelyeken! Márton Attila különvélemény

A felelős állattartás mikéntjéről sok szó esik. Viszont a kutyák szempontjából nemcsak a tartásuk kivitelezése, hanem a kezdeti, legelső lépések is fontosak, alapjaiban határozzák meg a későbbi problémákat.

A kutyatartás kultúrájában van hová fejlődnünk. Egy szemmel látható állatjólléti probléma kialakulása több lépcsőn keresztül jut el a végkifejletig. Így, ha hathatós megoldást keresünk a menhelyen tengődő, a bántalmazott vagy a rossz egészségügyi állapotban lévő kutyák helyzetének orvoslására, értenünk kell az egész folyamatot és vissza kell menjünk oda, ahol minden elkezdődött.

Ahogy egy probléma megszületik

Az állatjólléti problémák egy szövevényes rendszert alkotnak. A különféle jelenségek kezeléséhez első körben az kell, hogy a problémák felületi tünetei mellett (például a kutyák elhagyása vagy bántalmazása) felismerjük a felszín mögött meghúzódó folyamatokat, az azok között meglévő ok-okozati összefüggéseket. Ha egy probléma kialakulásának mechanizmusát nem értjük, nem is fogjuk tudni kezelni.

Lehet halomszámra menteni a kutyákat, de az egész egy szélmalomharcra fog hasonlítani egészen addig, amíg arra nem találunk megoldást, hogy ne szülessen meg ennyi, rendezetlen jövőjű kutya, amelyekből van jó sok. És ha ehhez még hozzáveszük egyéb szokásainkat, nem kapunk túl pozitív képet.

Azt szoktam mondani, hogy minden állatjólléti probléma kiinduló pontja az, amikor valaki úgy határoz, kutyát akar tartani. Ezt követi a következő lépés: annak eldöntése, hogy milyen kutyát akar. Kardinális kérdés, hogy mit vesz figyelembe ekkor. Utána pedig lényeges, hogy ezt a kutyát honnan fogja elhozni. A négylábú még meg sem érkezett, viszont számos döntés már meghoztunk – nagyon sokszor nem túl tudatosan – megágyazva ezzel a későbbi problémáknak.

Kis magyar valóság

Egy nem olyan rég publikált felmérés adatai alapján az országban jó sok kutya van. Gondolhatnánk, hogy ez mennyire jó, mennyire kutyaszerető társadalom vagyunk. Ha ehhez a számhoz hozzávesszük a menhelyek számát és azok telítettségét, a viselkedésproblémás kutyák arányát, és kicsit közelebbről megszemléljük az egészségügyi állapotukat, túl sok optimizmusra nincs okunk.

Ha elfogadjuk azt a tézist, miszerint minden probléma gyökere a kezdetekben keresendő, akkor az említett kutatás egy kis betekintést nyújt abba, hogyan is választunk magunk mellé kutyát. Egy kutya nagyon összetett módon van jelen az ember közegében, és egyre több elvárásunk van vele szemben. Egy aranyhal szépen eléldegél a megfelelően kialakított akváriumában, egy kutyának viszont egymástól eltérő, változatos életközegekben kell helytállnia.

Alkalmazkodnia kell saját magunk habitusához, életviteléhez, közegéhez. Ekkor pedig lényeges, hogy a kutyánk mindenféle jellemzői és mi magunk egyáltalán kompatibilisek vagyunk-e. A megfelelő kutya kiválasztása így egyértelműen tudatos, sok mindent figyelembe vevő döntéshozatalt igényel.

Ezzel szemben a számok között egyértelműen látszódik, hogy nem ez történik. A felmérés szerint a többség a kutyáját ajándékba kapta (22,1%), közel ugyanennyien (21,7%) ismerőstől fogadták be. Mondhatni, ölükbe pottyant egy négylábú. Bármi tervezés nélkül, annak mérlegelését is elhagyva, hogy az a pár hetes kölyök felnőtt korára mennyire lesz pont abba a háztartásba illő.

Az ad-hoc jelleggel képbe kerülő kutyák esetében persze lehet, hogy minden rendben lesz. Ez függ az embertől is. Mennyire ért a kutyákhoz és mennyire lesz kitartó? Vagy majd az első adandó problémánál inkább szabadulni akar a kiváltó forrástól, vagyis magától az ebtől?

Jön az elhagyás, a bántalmazás, adott esetben a megfelelő egészségügyi ellátás elmaradása. Mind a mai napig nem került helyre a fejekben, hogy egy kutya nemcsak cuki, de a megfelelő tartása pénzbe kerül és megfelelő nevelés sincs ráfordított idő nélkül. Tényleg minden kölyökkutya cuki és a kutyák csodás lények abban az esetben, ha ehhez maga az ember is hozzájárul.

A gordiuszi csomó

Az ország kutyatartási szokásait boncolgató felmérés egyik megállapítása szerint „nem túl kedvező hír az állatvédelem szempontjából, hogy viszonylag kevés a menhelyekről, gyepmesteri telepekről örökbe fogadott ebek aránya (14,5%)”. Ez önmagában tényleg szomorú, de az állatok megsegítésén fáradozók számára nem ez a legrosszabb hír. Hanem az, hogy a kutyatartás egy abszolút nem átgondolt döntés. Ennek fényében pedig nem kell csodálkozni azon, hogy a menhelyek tömve vannak.

Ha visszakövetjük, hogy ezek a kutyák miért kerültek utcára, két markáns okot találunk. Az egyik a nagyszámú felesleges szaporulat, a másik pedig a viselkedésbeli és egyéb problémák (például hiányzó anyagiak). Az utóbbi pontosan az a kategória, amely az átgondolatlan, kezdeti fellángolásból meghozott döntés miatt alakul ki.

Lehet és kell menteni a kutyákat, de addig, amíg a magát kutyaszeretőnek tartó társadalom nem képes felismerni saját maga felelősségét a döntéseiben, a menhelyeken tengődő kutyákkal kapcsolatban érdemi változás nem lesz.