4 érdekesség a nápolyi masztiff történelméből

Bár valamennyire megosztó a nápolyi masztiff külleme, kétségtelen, hogy erőt és magabiztosságot sugároz. Tudj meg róla többet történelme megismerésével.

A nápolyi masztiff nem való mindenkinek, ám ez közel sem implikálja azt, hogy ne lennének rajongói. Van is miért szeretni a fajtát, ugyanis az impozáns, rusztikus külső egy hűséges, védelmező kutyát rejt, aki családjával szemben rendkívüli türelmet és gyengédséget mutat. Ám „szelíd óriás” oldalát csupán azoknak mutatja meg, akiket arra érdemesnek talál. Mindenki más a kissé bizalmatlan, valódi védelmező őrkutyaoldalát ismerheti meg, főleg, ha hívatlanul az otthona környékére tévednek. Ez pedig egyike azoknak a tulajdonságoknak, amelyeket a nápolyi masztiff eredeti tenyésztői szerettek volna látni kutyájukban. Nézzük is részletesen, hogy hogyan alakult ki a ma is ismert és szeretett fajta.

1.) Valóban az ókori molosszerek leszármazottja lenne?

A molosszerek (avagy néha molosszusként is említett) eredetéről számos elképzelés született. A leggyakoribb szerint elsősorban az ókori, alapvetően hellén eredetű néphez, a molosszokhoz kapcsolódnak. Az általuk lakott térséget később a makedónok, majd pedig a rómaiak foglalták el. Így történhetett az, hogy a korábban (feltehetően) főként vagyonőrzésre és védelemre alkalmazott molosszer erejét és rettenthetetlenségét felfedezve a római légiók harci és őrkutyájává „nevezték ki” az ilyen jellegű ebeket.

Egy másik elképzelés szerint Nagy Sándor (III. Sándor, vagy más néven III. Alexandrosz) egyik ázsiai hódítása során találkozott ezekkel az óriási, erős kutyákkal. Annyira lenyűgözték őt, hogy hazaküldött közülük néhányat. Aki igen jól ismeri Nagy Sándor életrajzát, az már sejtheti, hogy ez miért járulhatott hozzá a kutyák elnevezéséhez. Ám akit ennyire nem érdekel az ókori történelem, annak elmondjuk, hogy Nagy Sándor édesanyja, Olümpiasz (vagy Olimpiász) a molosszok görög hercegnője volt. Ha a molosszernek ez lenne az eredettörténete, a tény, hogy végül a római légióban kötött ki, még így sem változik.

Tekintve, hogy a nápolyi masztiffot nevéhez hűen Nápolyban és környékén kezdték el tenyészteni, illetve kinézetben hasonlít a molosszerre (legalábbis a fennmaradó leírások alapján), gyakori elképzelés, hogy ősei ezek az elismert háborús kutyák voltak. Ez akár még igaz is lehet, ám azt fontos hangsúlyozni, hogy erre konkrét, kézzelfogható bizonyíték jelenleg (legjobb tudásunk szerint) nincs.

2.) Nem tudni, hogy pontosan mikor alakult ki a fajta

Egészen pontosan a modern fajta közvetlen elődje. Annyi bizonyos, hogy Nápolyban hosszú ideig nagyra becsülték a masztiff jellegű kutyákat, akik már puszta jelenlétükkel is elűzték a betolakodókat. Ha valaki nem értett a szép szóból, akkor ezek az impozáns, erős négylábúak tettek azért, hogy amit őriztek, az sértetlen maradjon. Bár nem hosszútávfutók, rövidebb távolságokat pillanatok alatt képesek megtenni, így mellettük valóban nem surrant be senki. Vidéken elsősorban a farmokat és a nyájakat védték hasonló hatékonysággal. Hogy pontosan mennyi ideig alkalmazták ezeket a kutyákat Nápolyban és a környező vidékeken, azt nem tudni, ami viszont egy ennél biztosabb információ, hogy a második világháború majdnem pontot tett a fajta történetének a végére.

3.) Egy 1946-os kutyakiállításon jelent meg először hivatalosan, „cani de presa” néven

A nápolyi masztiffal, avagy akkoriban még cani de presa néven emlegetett kutyákkal kiállítási keretek között először 1946-ban találkozhatott a publikum. Ebben az évben tartották meg a tehetősebb olasz kutyakedvelők az első, háború utáni kutyakiállításukat a Castel dell’Ovóban. Ezen az eseményen állítólag 8 nápolyi masztiffot is bemutattak (más források szerint csupán hatot), ám a bírákat igazán egyikőjük sem nyűgözte le. Szerencséjükre viszont ott volt Piero Scanziani, egy svájci színész, író és újságíró, akit elvarázsoltak ezek az impozáns ebek, főleg egy kék színű, akit Guaglionénak hívtak.

Scanzianit annyira lenyűgözte ez a kutya, hogy megvásárolta, majd tenyésztési programot kezdett vele, amihez a római állatkerttől bérelt területet. 1948-ban elkészítette a nápolyi masztiff első fajtaszabványát, majd néhány évre rá az Olasz Kennel Klub is hivatalosan elismerte, a fajta első bejegyzett képviselője pedig Guaglione lett. Nem sokkal ezután, 1956-ban az FCI is elismerte a fajtát.

4.) A nápolyi masztiff fénykora

Néhány évvel később egy toszkán textilkészítő, Mario Querci is beleszeretett a fajtába, és elindította saját tenyésztői programját. Ki akarta hangsúlyozni a nápolyi masztiff ráncait és bőrredőit, mindezt úgy, hogy megtartja a kutya alkatának egyensúlyát, és még egy kis eleganciát is belecsempész. A tenyésztéshez visszanyúlt a fajta rusztikus képviselőihez, az úgynevezett „zaccaro” típusú kutyákhoz, akik „nehéz csontozattal és rövidebb lábakkal” rendelkeztek. Querci legnagyobb sikere Caligola di Ponzano volt, akivel megnyerte az 1992-es Kutya-világkiállítást (World Dog Show). A kutya mintegy 6600 eb közül emelkedett ki nyertesként.

Sajnos ezt követően a nápolyi masztiff tenyésztésénél előtérbe került a minél lazább, túlzottan ráncos kinézet, fittyet hányva a harmóniára és még inkább a kutyák egészségére. Ettől az extrém vonaltól ma már nemzetközileg is próbálnak eltávolodni, ám ez nem megy egyik napról a másikra.