Nagy méretű kopók A-L-ig: a fantasztikus falkavadászok

Az FCI VI. fajtacsoportjának, a kopók és rokon fajtáknak az 1. csoportjában sorakoztatják fel a kopókat, melynek az 1.1-es alosztályában találhatók a nagy méretű kopók.

Mai cikkünkben a nagy méretű kopók (A-től L-ig) történelmét és jellemét tárgyaljuk.

1. Amerikai rókakopó

Az amerikai rókakopó egy kifejezetten ritka fajta, aki mind a mai napig úgy tevékenykedik, mint az ősei, akik több száz évvel ezelőtt érkeztek Észak-Amerikába. Falkavadász kutyák, akiket az angol telepesek által hozott vadászkutyákból tenyészettek ki úgy, hogy igazodjanak a helyi körülményekhez. Olyan rókakopót akartak, aki könnyebb, magasabb és gyorsabb, mint angol rokona, valamint a szaglása is élesebb. A gyarmatosítás utáni időszakban újabb finomításokat végeztek a fajtán, melynek eredményeképpen az amerikai rókakopó teljes mértékben elkülönül az angoltól. A polgárháború beköszöntéig a dzsentri réteg egyik legkedvesebb elfoglaltsága volt a rókavadászat; a fajta ma Virginia állam kutyája.

Az amerikai rókakopó egy jó kedélyű, kedves kutya, aki kevés gondozást igényel, jól kijön a fajtársakkal és a gyerekekkel is, sőt, még a macskákkal sincs különösebb problémája, ha jól szocializáltuk. Az elegáns külső egy elképesztően kitartó és aktív ebet rejt, aki csak olyan háztartásban érzi jól magát, ahol rengeteg lehetősége van a gazdával mozogni, futni, sportolni. Mivel állatok üldözésére lett kitenyésztve, ezért az esetében kiemelten fontos, hogy csak pórázon sétáltassuk, a prédahajtási ösztöne ugyanis a mai napig is olyan intenzív, mint hajdanán volt.

2. Angol véreb

Az angol véreb vagy bloodhound esetében az archaikus külső valóban egy ősi ebet takar. Elődei több ezer évvel ezelőtt is léteztek már, ám pontos származása nem világos. Olyannyira, hogy sokan még az angol eredetét is megkérdőjelezik; egyes szakértők szerint inkább belga fajta. Az angol nevében lévő blood (vér) szócska származását tekintve is megoszlanak a vélemények. Van, aki úgy gondolja, hogy a vér szagának követése miatt alakult így az elnevezés, mások úgy vélik, hogy az arisztokratikus, tiszta vérvonalra utal. Ebből kifolyólag sokan vérengző vadállatként képzelik maguk elé a vérebet, ez azonban nem is állhatna távolabb a fajta temperamentumától. Agressziót sosem mutat – sem ember, sem állat felé –, a vadászat során az a feladata, hogy felkutassa a vadat és jelezze annak helyét a vadász számára.

Szelíd, nyugodt és megfontolt eb, aki jól szocializálva bárkivel képes megtalálni a közös hangot, legyen az fajtárs, gyerek vagy másik háziállat. Gyengédsége és kedvessége miatt házőrzésre teljesen alkalmatlan, de az biztos, hogy nem fogja megbánni, aki ezt a fajtát választja. Persze csak akkor, ha életstílusába gond nélkül be tud illeszteni egy ilyen fenséges állatot. Képzése nem kifejezetten nehéz, de alkalmanként hajlamos lehet makacskodásra – azon pedig ne lepődjünk meg, ha nyomkövetés közben a hiperfókusz miatt a füle botját se mozdítja az elhangzott parancsszóra. Emiatt sétáltatni csak pórázon szabad! A városi életmódhoz is képes alkalmazkodni, de nagy termete és mozgásigénye miatt mégiscsak kertes házban érzi a legjobban magát. Önálló fajta, de a gazda közelségét és gondoskodását ő is nagyra értékeli.

3. Angol rókakopó

A középkori Angliában az arisztokraták és kutyáik szarvasbikákra vadásztak a hatalmas erdőkben, a fifikás rókák tizedelése csupán az alázatos gazdák és földbirtokosok egyszerű házimunkájának számított. Ahogy haladunk előre az időben, a ravaszdik populációja egyre növekedett, a szarvasállomány pedig fogyatkozott. A brit dzsentri folytatni kívánta rituális lovas-kutyás időtöltését, így átnyergelt a rókákra. Persze nem szó szerint. A hagyományos brit rókavadászat az 1600-as években kezdődött, amihez a szarvasvadász és agár típusú ebek keresztezésével kitenyésztették az angol rókakopót, akinek külső megjelenése és viselkedése azóta is szinte változatlan. Egy régi görög szobor mellett – ahogy egy költő fogalmazott – kevés a kegyelem és az erő olyan kombinációja, mint egy szép rókakopóban.

Ezek a munkájukban profi, agilis és terhelhető ebek a kutyavilág egyik legkedvesebb, leggyengédebb képviselői. Falkakutya lévén remekül megértik magukat a fajtársaikkal, az emberhez pedig különös, semmihez sem fogható módon képesek ragaszkodni. Ha ránézel egy ilyen ebre, a nemes lesz az első szó, ami eszedbe jut. A remek jellem ebben az esetben gyönyörű külsővel is párosul. Kizárólag olyan háztartásban érzi jól magát, ahol rengeteget mozognak vele, és együtt élhet még egy, vagy akár több ebbel is. Emellett biztosítva vannak számára az eredeti rendeltetésének megfelelő körülmények. Sétáltatni őt is, mint minden kopót, csak pórázon ajánlott a kifejlett prédahajtási ösztöne miatt.

Alapvetően azokról az ebekről, akiket falkavadászatra tenyésztettek ki, az a vélekedés, hogy csak családi kedvenc szerepre nem, vagy kevésbé alkalmasak. (A dologhoz persze az is hozzátartozik, hogy némelyeknek van már show vonala is, ahol a tenyésztés során inkább a külső jellemzőkön és a jó természeten van a hangsúly, nem a munkabíráson.) Persze kivétel mindig lehet, ám bölcs dolog nem a kivételek alapján döntést hoznunk a kedvenc fajtáját illetően.

4. Billy

A Billy megalkotása Monsieur Gaston Hublot de Rivault Tacóhoz fűződik. Nevét az úriember poitou-i Château de Billy elnevezésű kastélyáról kapta. A fajtát több francia vadászkutyafajta ötvözésével tökéletesítették a 19. században, amelyek mára már kihaltak. Az eredeti cél az volt, hogy újraalkossák a Blac de Royt, amelyek kifejezetten XII. Lajos uralkodása alatt, de összesen több mint  két évszázadon át öregbítették a legendás  francia királyi falkák hírnevét. Ma már igen ritka, ám hazájában több falkát is használnak őzvadászathoz, néhányat pedig vaddisznókhoz.

Ahogy egy falkavadász kutyához illik, a Billy értelmes, figyelmes és aktív eb. Elképesztően gyors, és ehhez mérten a mozgásigénye is hatalmas. Nagyon bátor, prédahajtási ösztöne kiváló. A mai napig is eredeti feladatkörében alkalmazzák, nem igazán alkalmas csak családi kutyának. Olyan helyen érzi jól magát, ahol nagy terület áll rendelkezésére a szaladgáláshoz, és rendszeresen járnak vele vadászni, adnak neki feladatokat.

5. Fekete-cser mosómedvekopó

A fekete-cser mosómedvekopó hamisítatlan amerikai fajta, akinek történetét egészen az amerikai függetlenségi háborúig vissza lehet vezetni. Már a gyarmatosítók is előszeretettel használták a mosómedvék bundáját és húsát is, az állatot ugyanis kártékonynak tartották. A függetlenségi háború után elkezdődött a célzott vadászatuk is, ám rájöttek, hogy igazán hatékony, kifejezetten erre az állatra szakosodott vadászkutya nincs. Ami elég nagy gondot jelentett, hiszen a Zorro-álarcos kis banditák éjjel aktívak. Létrehoztak hát a korabeli kopók keresztezésével egy olyan fajtát, aki éjszaka, holdfény mellett is képes követi a nyomot.

Türelmes, önálló és jól képezhető kutya, ám ha valamit egyszer elsajátít valahogy, azt nehéz belőle kinevelni. Nem az a fajta négylábú, aki lesi a gazda minden rezdülését; szeret saját feladatokat megoldani, saját döntéseket hozni, így a tartásánál és képzésénél ezeket figyelembe kell venni. Aktív eb, azonban nem örökmozgó, így nem kell attól tartanunk, hogy probléma lesz abból, ha adunk neki 1-1 pihenőnapot. Természetesen a mindennapi rövidebb séták ilyenkor sem maradhatnak el. Kertes házban érzi a legjobban magát, falkavadász kutyához mérten pedig az a legideálisabb, ha más kutyákkal együtt tudjuk tartani. Sétáltatni őt is mindenképpen pórázon érdemes fejlett prédahajtási ösztöne miatt.

6. Francia kopó (trikolor, fehér-fekete, fehér-cser)

Az FCI besorolásában a francia kopó mindhárom színváltozatát külön fajtaként kezeli. A trikolor változat felmenői a nagy angol-francia kopók, a fehér-fekete nagy gascon-saintonge-i kopók leszármazottai, míg a fehér-cser változat a Billyktől eredeztethető. A fajtát különösen nagyra értékelik a gímszarvas vagy őzvadászaton nyújtott teljesítménye miatt. Jelenleg is aktívan vadásznak vele, a különböző árnyalatokból évente 200-400 kölyök születik.

A francia kopó, ahogy írtuk is, a mai napig is leginkább az eredeti munkakörében dolgozik. Gyönyörű, rusztikus külsejű, igen szemrevaló jószág, hamisítatlan szenvedéllyel a vadászat iránt. Ha kopókról van szó, gyakorta kiemelik, hogy csak családi kutyának még kedves természetük miatt sem a legideálisabbak. Ezek a kutyák akkor tudnak a leginkább kiteljesedni, ha biztosítjuk számukra az eredeti munkájukban való részvételt, vagy legalábbis imitálni tudunk nagyon hasonló körülményeket. Ez persze alapvetően nemcsak a kopókra igaz, hanem általában a munkakutyákra.

A fehér-fekete változat: 

7. Lengyel kopó

A lengyel kopó, más néven az ogar polski első leírása Krzysztof Kluk 1779-ben megjelent A nemzeti házi- és vadállatok természetrajzának és tenyésztésének kezdetei című könyvében található, de már a 14. századból is találunk rá utaló feljegyzéseket. A történészek szerint a lengyel kopók a középkorban Lengyelországba importált angol vérebek más kopókkal való keresztezése révén fejlődtek ki. A vadászatra és a vadászkutyákra rányomta a bélyegét mind az I., mind a II. világháború. Gyakorlatilag a háborúk végére nem maradtak kopók az ország területén belül. A rehablitáció Piotr Kartawik ezredes nevéhez fűződik, aki 1959-ben importálta az első négy lengyel kopót, amelyekkel létrehozta az első lengyel kopó kennelt a háború után „z Kresów” néven. 1964-ban készült el az első standard, 1966-ban pedig az FCI hivatalosan elfogadta a fajtát.

A lengyel kopó nagy mérete miatt lassan érő típus, ám megéri várni rá, ugyanis intelligens, türelmes, könnyen tréningezhető és gazdájához nagyon tud ragaszkodni. Kiemelik a róla szóló írásokban, hogy könnyen alkalmazkodik a változó körülményekhez. Más kutyákkal jól kijön, tartani is így érdemes; prédahajtási ösztöne miatt azonban nem biztos, hogy más háziállatokkal szívélyes lesz.

Fontos!

Az FCI fajtacsoportok szerinti jellemzéseink célja, hogy megismertessünk a hivatalosan is elismert kutyafajtákkal. Igyekszünk a hely szűkössége ellenére, amennyire csak lehet, részletesen beszámolni róluk, de sajnos arra nincs lehetőségünk, hogy mindent megosszunk veletek az adott fajtákról. A fajtaválasztás előtt mindig tájékozódj többféle releváns forrásból is, és ami még fontosabb, több tenyésztőtől! Egy felelős szakember tájékoztatni fog arról, hogy az adott fajtának mik lehetnek az esetleges hátulütői, és azt is el fogja őszintén mondani, hogy az életviteled és lehetőségeid alapján alkalmasnak ítél-e meg a fajta tartására.