Miért léteznek nagymacskák, de „nagykutyák” nem?

Bár büszkélkedhetünk néhány lenyűgözően hatalmas kutyafajtával, az különbözteti meg őket ebben a tekintetben a nagymacskáktól, hogy az előbbiek emberi kezek szorgos munkájának, vagyis a szelektív tenyésztésnek köszönhetik kialakulásukat, míg a nagymacskák vadállatok. Az oroszlán, a tigris, a jaguár, a leopárd és a hópárduc hatalmas mérete az evolúció során alakult ki annak érdekében, hogy optimalizálja ezen állatok vadászati képességeit, így biztosítva a túlélésüket. Helyesebb tehát ezeket az állatok az olyan kutyafélékhez hasonlítani, mint a farkasok, a sakálok vagy a rókák. Ellentétben a nagymacskákkal azonban, nincsenek olyan természetesen előforduló nagykutyafélék, amelyeket méretükkel és ragadozóképességeikkel párhuzamba állíthatnánk velük. Az északnyugati farkas mind közül a legnagyobb, de még ő sem ér a nyomába a nagymacskáknak.

Következő cikkünkből kiderül, merre kavarodhattak el az evolúció útvesztőjében a nagy kutyafélék.

A nagy kutyafélék képviselője, az epicyon

Az epicyon fajok, ezek a kutyafélék családjába tartozó ragadozók Észak-Amerikában, valamikor 20,5–5,5 millió évvel ezelőtt, a miocén korban éltek. Körülbelül 15 millió éven keresztül nevezhették a Földet otthonuknak. A becslések szerint az átlagos epicyon 1,5 méter hosszú, és 91–136 kilogramm testtömegű volt. Viszonyításképpen, a nagymacskák közül a legnagyobb, a tigris hím példányai átlagosan farkukkal együtt 2,5–3,9 m hosszúak, súlyuk pedig 90 és 300 kg között mozog. A nagymacskák közül a legkisebb, a hópárduc teste 1–1,3 m hosszú, a farokhossza ehhez pluszban 80–100 cm, testtömege pedig átlagosan 35–55 kg, maximum 75 kg.

Tudjuk róluk továbbá, hogy habár a kutyafélék családjába tartoztak, a szürke farkastól eltérően nem volt hosszúkás pofájuk. Széles, nagymacskaszerű fejük volt erőteljes állkapcsokkal. Ha most eszedbe jutott az óriásfarkas, vagyis a dire wolf, akkor végül is jó nyomon jársz, ám ezek az állatok nem egy korban éltek az epicyon fajokkal. Az óriásfarkas, vagy ha úgy jobban tetszik, a förtelmes kutya a késő pleisztocéntól a késő holocénig riogatta a növényevőket. Ennek az állatnak a hossza átlagosan 1,5 m volt, súlya 50–110 kg. Ugyan esélyes vetélytársak lehetnének mindketten, de már kihaltak, így nem szállhatnak ringbe a ma is élő nagymacskákkal.

Az epicyon a farkashoz viszonyítva:

Ha a ma is élő kutyaféléket vizsgáljuk

A kutyafélék családjába, azon belül is a kutyák nemzetségében (Canini) tartozó fajok jelentős része falkában, csapatokban vadászik. Ez a módszer lehetővé teszi számukra, hogy náluk sokkal nagyobb, potenciálisan veszélyes állatokat is képesek legyenek elejteni. Ehhez nagy fokú kitartásra és erőnlétre van szükségük, amelyet a testi adottságaik is erősítenek. Karcsú lábaik vannak, karmaik hosszúak és tompák, hogy biztosítsák futás közben az ellenállást. A csuklójuk pedig merev és immobilis, ezzel is elkerülve a ficamot, és az ízületek bárminemű problémájának kockázatát futás közben.

Valószínűleg a te fejedben is összeállt már a kép. Külső jellemzőik biztosítják ezeknek a ragadozóknak, hogy hatékony vadászok lehessenek. Az evolúció során tehát hiába születtek meg a fajok nagyobb méretű képviselői, idővel kiderült, hogy nincs szükség az extra centikre és kilogrammokra ahhoz, hogy hatékony vadászok legyenek. A vadászat során a kalóriák elégetésénél az arany középutat valahol a farkas méreténél találhatjuk meg; ennél nagyobbnak lenni semmilyen előnyt nem jelentett, és nem jelent ma sem.

Ezeknek az állatoknak az elsődleges fegyvere az állkapcsa, a lábaikat szinte kizárólag futásra használják, így annak sem lett volna semmi értelme, hogy a végtagjaik erősebbé és vastagabbá váljanak, akár a nagymacskáké. A nagymacskák egyedül vadásznak – egyetlen kivétellel ugye, bár a lényeg az oroszlán esetében is megmarad, vagyis hogy lesből támad. Tehát ezek az állatok kifigyelik az áldozatot, olyan közel férkőznek hozzá, amennyire csak lehet, majd ha igazán ügyesek voltak, néhány ugrással pár méteren belül leterítik azt. Nem futnak sokat, izomtömegüket használják fel a vadászat sikerre viteléhez.

Konklúzió

Röviden megfogalmazva tehát, a kutyafélék kifárasztják a prédát, mielőtt a földre vinnék, amihez gyorsaságra és erőnlétre van szükségük, így nem kell nagyobbnak lenniük jelenlegi méreteiknél. A nagymacskák lesből támadják meg az áldozatot, közelről viszik a földre, amihez jelentős testi erőre van szükségük, így a méret az esetükben valóban számít!