Aki elhozta a molossusokat Magyarországra – Kiss István fajtahonosítóval beszélgettünk

Kiss István legendás személy a magyar kutyás világban: az 1980-as és 1990-es évek fordulóján szinte az összes ismert molosszer fajtát ő hozta be és honosította meg Magyarországon először.

Ezekről az időkről és e 10 fajtával kapcsolatos tapasztalatairól beszélgettünk.

Miért éppen a molosszerek rajongója lett és melyik az a 10 fajta, amelyiket Ön honosított Magyarországon?

K.I.: Még egészen fiatalon láttam a Púpos című francia filmet Jean Marais főszereplésével, amiben egy rövid, de annál hatásosabb szerepet kapott egy akkori bordeaux-i dog, ami óriási, mondhatni életre szóló hatással volt rám. Akkor láttam először egy molosszer típusú kutyát, amik akkoriban még hazánkban egyáltalán nem léteztek. Mivel élsportoló voltam sokáig, már akkoriban sikerült a világ számos pontjára eljutnom, így hozzájutottam komolyabb kutyás szakirodalomhoz is és valahol itt kezdődött ez az azóta is tartó szenvedély. 1985-ben alakítottam meg a saját kennelemet, Moloss kennel néven és az első behozott „új” fajta a nápolyi masztiff volt. A későbbiekben ezt követték a bullmasztiffok, a bordeaux-i dogok, az angol masztiffok, a japán tosa inuk, az amerikai bulldogok, az old english bulldog, az amerikai bully-k, a presa canario-k, a mallorcai masztiffok és legutoljára a pakisztáni bully kutták. Eleinte rendkívül nehéz volt hozzájutni ezekhez a fajtákhoz, hiszen a Kádár-korszak utolsó éveiről beszélünk, ezek a kutyák pedig többségében nyugati országokban voltak fellelhetőek. Aztán az összes időközben hozzám kerülő molosszer fajtával kapcsolatban arra voltam kíváncsi, hogy mire képesek. Ez a hosszú időszak egyfajta keresés is volt, szerettem volna jól megismerni ezeket a fajtákat, feltérképezni a viselkedésüket és a munkaképességüket, és megtalálni közülük azt, amelyik leginkább megfelel az elvárásaimnak. Amik a rostán kihullottak, tehát nem folytattam a tenyésztésüket tovább, azok is nagyszerű kutyák voltak, csak valamelyik viselkedés minta, vagy karakterjegy miatt az én elvárásaimnak nem feleltek meg.

És melyik lett az a fajta, amelyik leginkább megfelelt az Ön elvárásainak?

K.I.: Hosszú évek tapasztalatait és kísérleteit követően végül én a tosa inukat választottam. Bennük találtam meg a régi mastinokra leginkább hasonlító, de még napjainkban is ideális tulajdonságokat hordozó fajtát. Ennek természetesen az is az oka, hogy a korábbi kedvenceim, lásd például a bullmasztiffokat és bordeaux-i dogokat, drasztikusan átalakultak az elmúlt évtizedekben és a divat következtében nagyon sokat elvesztettek az egykori kiváló tulajdonságaikból. A tosa inuk esetében az egyik karakterjegy ami megfogott, az fajta a rendkívüli nyugodtságának és a kiváló munka és harckészségének elegye, ami más fajtára nem jellemző. Én is városban élek, fontos, hogy a kutyám akkor reagáljon egy vészhelyzetben, ha az valóban egy vészhelyzet, kellően nyugodt legyen ahhoz, hogy a mérete ellenére gond nélkül tudjunk más emberek között létezni és aktívan közlekedni, e mellett, ha elmegyek bringázni a Duna parton, gond nélkül le tudjon futni mellettem akár 10-12 kilométert is, akár 25 fok melegben.

Azon ritka kutyások közé tartozik, akiknek több fajtával kapcsolatban is komoly tapasztalatai vannak, ráadásul több évtizednyi rálátása van ezen fajták fejlődésére és átalakulására. Milyen tendenciák jelentek meg a masztiff típusú kutyákkal kapcsolatban amióta foglalkozik velük?

K.I.: Amit manapság látok az számomra sok esetben elszomorító. Olyan fajták esetében, mint például a bullmasztiff, az angol masztiff, vagy a bordeaux-i dog, nem csak az őrző-védő, illetve munkaképesség és a sportosság drasztikus csökkenéséről kell beszélnünk, de az egyre inkább divattenyésztés során olyan kutyák is nagy számban kerülnek be az úgynevezett „tenyésztési programokba”, amelyek bizonyos értelemben életképtelenek: például olyan kanok, akik nem képesek fedezni, vagy szukák, akik nem képesek elleni és felnevelni a kölykeiket. Ugyan nehéz elfogadnom, de azt valamilyen szinten értem, hogy a munkaképesség radikálisan csökkent, hiszen az említett fajták mára többségében családi és kanapé kutyákká váltak és a gazdák zöme amúgy sem használná ki ezeket a képességeiket. De azt, hogy alapvető életfunkciók is kikopnak belőlük a küllem és divattenyésztés miatt, azt nem tudom elfogadni. Éppen Olaszországban, a nápolyi masztiffok őshazájában tapasztaltam nem is olyan régen, hogy éppen a legnevesebb tenyészetekben használnak „gazdaságosan beszerzett” keverék kutyákat a friss almok szoptatására, mert a túl nagyra növelt, „radiátor hátú” nápolyi masztiff szukák már olyan suták, hogy nem képesek a kölykökre figyelni és almonként néhány kölyköt biztosan agyonnyomnának. Az pedig több ezer euró kiesést jelentene a tenyésztőnek ugye… A divat miatt ezeknél a fajtáknál egyre rövidebb az orr, egyre kötöttebb és merevebb az izomzat, szívtájékon megváltozott a mellkas, nem a mélységre, hanem az extrém szélességre mennek rá a mutatósság érdekében. Szintén a közelmúlt személyes tapasztalata, hogy ezek a fajták mára oly mértékben munkaképtelenné váltak – természetesen tisztelet a kevés kivételnek – hogy egy csibészkar fogás után befulladnak. Viszonyítva ezt az állapotot az általam a 90-es években ismert és használt masztiffokkal, olyan ez, mintha tűzről és vízről beszélgetnénk. Ha én bíró lennék, ezeket a fajtákat legalább tíz percig futtatnám nem túl nagy tempóban egy ringben, aki pedig nem bírja ezt, és sajnos nagyon sok közülük nem bírná, azonnal kizárnám.
Folytatjuk…