A kutyás világ mítoszai: „ősi kutyafajták”

Valóban léteznek-e ősi kutyafajták? Hogyan és miért alakult ki a modern fajtatenyésztés és klubélet? Miért tűnik el a munkaképesség sok mai fajtából?

Manapság szinte minden hivatalos fajtaismertetésben elhangzanak azok a fogalmak – tévedések –, hogy ezek úgynevezett „ősi kutyafajták”, amelyek évszázadok óta őrzik a karakterüket, a tulajdonságaikat és küllemüket; ez így volt, amióta világ a világ, és változás sem sok történt ezekben. A szakértők egy része azonban úgy vélekedik, hogy olyan fogalmakat, amiket a mai küllemkutyázás környezetében ismerünk és használunk (például fajta), egyszerűen nem lehet visszavetíteni több száz évvel ezelőtti állapotokra. Így ezek a kijelentések, állítások egyáltalán nem állják meg a helyüket, és hibás ezen kifejezések ilyen típusú használata. Hiszen az emberiség és a kutyák több évezredes közös történetében csak egy nagyon rövidke idősáv az, amióta a kutyák fajták szerinti elkülönülése létezik egyáltalán.

Mi volt régen?

Ha azt akarjuk modellezni vagy rekonstruálni, hogy miként fejlődött a kutyapopuláció világszerte sok száz éven keresztül, akkor két megközelítési lehetőségünk van.

Hosszú évszázadokon keresztül, amíg az ember nem alakította át a környezetét gyökeresen, háziállatokat tartani, legeltetni lehetetlen volt megfelelő, igazán jó munkaképességű kutyák nélkül.

Ezeknek a kutyáknak nemcsak a léte, de a képességei is a megélhetés zálogát jelentették. A kutyatartás nem egy hobbi volt. Nem arról szólt, hogy elmegyünk kiállításokra, és megnézzük, melyik kutya szebb, és hasonlít leginkább az idealizált modellhez, a központi sztenderd által leírt kritériumokhoz. Ehelyett egy húsba vágó kérdés volt, hiszen megfelelő kutyák nélkül egy haszonállatokban mérhető családi vagyon akár egy farkastámadás során semmivé válhatott.

Ebben a korábbi világban csak a legrátermettebb kutyák tudtak szaporodni. A többi általában kirostálódott munka közben, illetve a tulajdonosok rostálták ki a nem munkaképes egyedeket. Ez egy hihetetlenül erőteljes szelekciós nyomást jelentett, amelyben a küllemnek, az egységes kinézetnek a szerepe teljes mértékben másodlagos volt. A tenyésztők, illetve a kutyatartók nem is foglalkoztak ezzel a 19–20. század fordulójáig. Évszázadokon keresztül nem volt olyan, hogy fajtatiszta-tenyésztés, a különböző régiók kutyatípusai folyamatosan keveredtek egymással.

Ez egyfajta biztosítéka volt a minőségnek, és ez változott meg gyökeresen a fajták kialakulásával, kialakításával.

Angol klubélet

Hol fordult meg ez a folyamat, hogyan alakultak ki a kutyafajták? A változásban két tényező játszott meghatározó szerepet. Egyrészt a legeltetés, a megélhetést szolgáló vadászat és a mezőgazdaság átalakulásával, a nagyragadozók visszaszorulásával a valóban munkaképes kutyák egy részének fenntartása okafogyottá vált. Másrészt, a 19–20. század fordulóján angol mintára indult meg és terjedt el a klubok szerveződése, amit nevezhetünk egyfajta futótűzként terjedő divatirányzatnak, de egy új tenyésztési kultúrának is. Az angoloknál egyébként ez a folyamat odáig jutott, hogy már a sertéstenyésztő egyesületek és klubok is rendeztek küllemi kiállításokat.

A európai kontinensen a kutyatenyésztés lassan betagozódott ebbe az új keletű divatba, és Európa-szerte minden országban megalakultak a fajtaklubok (majd 1911-ben maga az FCI, ami alá ezek besoroltak), illetve a nemzetközi tenyésztői szervezetek. Ezután mindenki arra törekedett, hogy egyedi, az ő nemzeti mivoltának és karakterének megfelelő és jellemző fajtákat alakítson ki. Az FCI által elvárt sztenderd formulája pedig elsősorban az volt, az lett, hogy ebben elsősorban a küllemi jegyeket kellett részletezni és figyelembe venni. E besorolási folyamat során kellett az addig létező munkakutya-állományokból „kivenni” a típusos kutyákat. Tehát azt, hogy melyik típust milyen fajtának tekintünk a későbbiekben, melyek azok az egyedek, amik ezekbe beleférnek, és melyek azok, amiket már kizárunk és nem sorolhatóak be egy fajtához, mert más a szőre, más a színe, vagy másként áll a füle.

Kialakult a modern fajtatenyésztés, ami leegyszerűsítve úgy néz ki, mintha a kutyákkal kapcsolatban körzővel és szögmérővel rajzoltak volna egykoron egy ideálisnak tekintett álomkutyát, és ehhez viszonyítjuk azt, hogy ki hasonlít erre a legjobban a kutyák populációjában.

Aki pedig a legjobban hasonlít erre az ideálra, amit manapság sztenderdnek hívnak, nos, ő nyeri meg az aranyérmet. Napjainkban az minősül a legjobb tenyészcsoportnak, akinek az egyedei szinte megszólalásig hasonlítanak egymásra. Minél homogénebb az állomány, annál magasabbra értékeli azt a modern kinológia. Hétköznapi sportnyelvre lefordítva, mintha egy focicsapatba való bekerülés kritériuma nem az lenne, hogy ki rúg több gólt, illetve ki véd hibátlanul, hanem az, hogy ki hasonlít leginkább a csapatkapitányra, akinek történetesen kék szeme és szőke haja van. Ha belegondolunk a modern kiállítási célú tenyésztésbe, az nem mást, mint ezt az eljárást alkalmazza szinte a végletekig.