Így még sosem láttad a mitológiai csodakutyákat – hányat ismersz belőlük?

Kedves rajzokon teszik emberközelibbé az egyetemes emberi kultúra varázslatos négylábúit. A művész számba vette a leghíresebb, és az ismeretlen, ám figyelemre méltó, kultikus ebeket egyaránt.

Elhatároztuk, hogy amellett, hogy a mitológiai kutyák szívmelengető illusztrációit megmutatjuk nektek, a cuki pofik mögé is nézünk. Egy kis kultúrtörténet, egy kis mitológia: íme az ember legjobb barátai az ókorból. A háziasítás ugyanis nem csak a két faj közös együttélését hozta magával, a kutyák a mindennapok és a hitvilág részeseivé is váltak. 

Mitológiai kutyák, isteni kutyák

Kerberosz és Anubisz neve talán az, ami mindenki számára ismerős lehet általános iskolai tanulmányaink miatt. A görög mitológiában Kerberosz születése is különleges, az óriás Tüphón és a félig nő, félig kígyó alakú Ekhidna gyermekeként látta meg a napvilágot. A hatalmas eb három fejjel született, az istenek közül pedig Hádésznak sikerült csak megszelídítenie, és birodalma kapujának őrzőjévé tennie. Az ókori görögökkel azonban nem tűnt el Kerberosz, róla mintázta az írónő a Harry Potter-sorozatban feltűnő Bolyhoska (Fluffy) karakterét is, ráadásul a Plútó egyik holdja is az ő nevét viseli. 

Érdekes módon az egyiptomi alvilágot is egy kutyafejű isten, Anúbisz őrizte, aki az elhunyt túlvilági megítélésénél mint bíró volt jelen. A vadkutya, azaz valójában sakál alakot öltött istenség nevéhez fűződik a balzsamozás tudományának megismertetése is.

Az Edda (nem a zenekar) is emléket állít a skandináv mitológia farkaskutyájának, Fenrirnek. A születésekor még kedves-bolyhos kölyköt Odin Asgardba, az istenek otthonába vitte. A helyes kutyus vérengző, hatalmas nagyvaddá vált, akitől még az istenek és féltek. Minden bizonnyal ő volt az első, dokumentáltan láncon tartott kutyák egyike. Ha kinyitotta a száját, az a földtől az égig ért, nyálából pedig folyó fakadt a földön.

Nem minden kutya volt hasznos a mitológiában

Az angolok, de a Man-szigetek emberei is rettegtek a fekete bundájú kutyáktól, míg az oroszok a fehér színben látták az alvilág megtestesülését.

A megszállott démon- és szellemkutyák (…) rendre fekete színűek. A fekete és veszélyes kutyákról szóló történetek a világ minden táján megtalálhatók. De vitathatatlanul Írországban és az Egyesült Királyságban a legnagyobb és legszínesebb a választék.

Edwin Sidney Hartland: English Fairy and Other Folk Tales című gyűjteménye arról ír, hogy egyes szigetországi kastélyokban akár szobákat vagy folyosókat is befalaztak, ha a kísérteties fekete kutyákat látni vélték ott.

Voltak azonban olyan régiói Európának, ahol a fekete fülű kutyák a mítoszok szerint igenis segítő szerepben tűntek fel. Ilyen a gyűjteményben berni pásztorként megjelenített aralez is. Az örmény mitológiában az aralezek szárnyas kutyaszerű lények vagy szellemek voltak, akik  azért nyalogatták a halott hősök sebeit, hogy feltámasszák őket. A legismertebb, hozzájuk kapcsolódó hiedelem a legendás örmény király, Ara történetéhez kapcsolódik. A történet szerint az asszír királynő, Semiramis felszólította az aralezeket, hogy nyalják meg Ara sebeit, és élesszék újra, miután megölték a csatában.

Ázsiában is a mitológia kedvelt alakja a kutya

A kínai pán hú a mennyet a földdél összekötő jelképes állat (alakváltó, akinek egyik formája egy sárkány-kutya alak) volt, aki tizenegyedikként még az állatövi jegyek között is helyet kapott. A hinduizmusban inkább az istenekkel társítják az ebeket, többek között egy, az európai és afrikai hagyománnyal is rokon módon a halállal kapcsolatban. A legendák szerint a hindu halottaskocsit is egy kutya húzta, Sarama. A japánok pedig a villámlás és a mennydörgés jelenségével azonosították egykor kedvelt mitikus állatukat. Raiju teste tűzből és fényből áll, és néha egyéb állat formáját is felveheti a kutya mellett. Xolotl, a mexikói őslakosok mitologikus állata is hasonló szerepet töltött be egykor az emberi hiedelemvilágban.

A koreai mitológia legendás kutyája, Bul-gae is egy égi jelenséghez kapcsolódik, a hold fázisának változása köszönhető nekik. A koreai mítoszok szerint a mennynek számos birodalma létezett, az egyiket, a sötétség birodalmát Gamangnarának, a Sötét Világnak hívták. Gamangnara királya szeretett volna véget vetni az örök sötétségnek, így elküldte kutyáit, hogy hozzák el a nap és a hold fényét. Amikor azonban a Bul-gae megpróbált a napba harapni, az túl forrónak bizonyult, a hold pedig túl hidegnek. A könyörtelen király nem adta fel, folyamatosan küldte ebeit, hátha valamelyiküknek sikerül a küldetést teljesíteni. A hiedelem szerint ennek köszönhetjük a napfogyatkozást és a hold ciklikus változását.