Miért démonizáljuk a farkasokat? Évszázadok óta ellenségként tekintünk rájuk, pedig nem vérengző fenevadak, ahogy a mesék állítják

Számos legenda, mese, de még a keresztény vallás is negatív színben tünteti fel az ordasokat. Pedig egyáltalán nem olyanok, ahogyan azt az ellenük irányuló évszázados propaganda terjeszti. Valójában kevesebb kárt okoznak, mint a medvék, akikből az idők során cuki mackók lettek, a farkasokból viszont vérengző fenevadak…

A farkas nem minden kultúrában a gonosz megtestesítője, de már a Bibliában is negatív színben tüntették fel. A magyarok – talán tiszteletből vagy talán félelemből – annyira tartottak tőle, hogy még egy valamirevaló nevet sem adtak neki. Éppen ezért lett farkas, azaz farkat viselő állat. Egyes történetek szerint a farkasnak volt más neve is, de ezt csak néhány kiválasztott mondhatta ki, így idővel kikopott a nyelvhasználatból. Állítólag az ősmagyar táltos is farkassá tudott változni, így ő lett a farkasok vezére. Koldusfarkas pedig olyan juhászból lett, akit sérelem ért, és farkassá változva bárányt lopott bosszúból.

A farkas démonizálása

A farkasok évezredek óta foglalkoztatják az embert. Számos kultúrában mitológiai alak, szitokszó, egykor szinte minden porcikájából orvosságot készítettek, emellett pedig rengeteg hiedelem és közmondás szereplője. Az ember gyakran került vele összetűzésbe, hiszen a nyájakra leselkedett, ha épp nem talált ínyére való vadat. Kutyákkal, solymokkal vadászták és mindig is ellenséget láttak benne. Számos történet keringett emberevő farkasokról, amik többségéről egy kis utánajárással kiderült, hogy nem igazak. Olykor tényleg előfordultak támadások, de elsősorban veszett egyedeknél. A támadó farkasok többsége kóbor kutya volt. És még ha nem is a haszonállatokra fájt a foga, akkor arra a zsákmányra, amit a vadászok a magukénak akartak. A csodás patásokra, akiket a farkasok élelemnek, az emberek trófeának ejtettek el.

Az emberekbe pedig a mai napig szinte belenevelik az ordasok iránti ellenszenvet, gondoljunk csak Piroska és a farkas történetére. Pedig tény, hogy felnőtt emberre rendkívül ritkán támad, elsősorban akkor, ha éhezik vagy veszett, és juhászkutyák, illetve villanypásztorok használatával jelentősen csökkenteni lehetne a haszonállatok elleni támadásokat is. Ezért is jött létre például a Kuvasz-Őr Program.

A hazai farkasok

Magyarországon rengeteg farkas élt, ám szinte teljesen kiirtották őket. A példányokra vérdíjat tűztek, a 19. században hajtóvadászatok sora indult ellenük, és semmi sem korlátozta leölésüket. 1844-ben például 10 forintot kapott az, aki felnőtt farkast lőtt. A feljegyzések szerint egy bizonyos Mikes András 45 éven át vadászott, ezalatt 1100 farkaskölyköt ölt meg, amiért rengeteg pénzt és vármegyei jutalmat is kapott.

A farkasok ma már védettek hazánkban, de csak nagyon ritkán és kevesen bukkannak fel. 1900-2000 között az ország jelenlegi területén 213 alkalommal dokumentáltak farkasmegfigyelést, és 58 elejtett egyedet jelentettek be. Több környezetvédelmi projekt és nemzeti park is azon dolgozik, hogy megvédjék ezeket a csodálatos állatokat.

Lobo, a farkas, aki megváltoztatta Amerikát

Lobónak nagyon jelentőségteljes szerepe volt az amerikai állatvédelemben. Ő egy Új-Mexikó államban élő farkas volt, akire vérdíjat tűztek ki, mert falkájával jelentősen tizedelte a helyiek haszonállatainak számát. Mindezt azért tették, mert az emberek megfosztották őket természetes zsákmányaiktól, például a bölényektől és a jávorszarvasoktól. Így ha életben akartak maradni, nem volt más választásuk, mint a haszonállatokra vadászni. Ez azonban természetesen nem tetszett a helyieknek, így cselekedtek. Megpróbálták megölni Lobót és falkáját állattetemek megmérgezésével, de a farkasok meghagyták a mérgezett darabokat és a többit megették. Csapdákkal és vadásztársaságokkal próbálták kiiktatni a farkasokat, de ezek is kudarcot vallottak.

Ernest Thompson Setont vonzotta az 1000 dolláros jutalom, amelyet Lobo, a falka vezetőjének fejéért kapott. Seton megpróbált megmérgezni öt csalit, gondosan elfedte az emberi szagok nyomait. Másnap az összes csali eltűnt, és Seton azt feltételezte, hogy Lobo halott lesz. Később azonban megtalálta az öt csalit egy farkasürülékkel borított halomban.

Seton új, speciális csapdákat vásárolt, és gondosan elrejtette őket Lobo területén, de később megtalálta a farkas nyomait, amelyek csapdától csapdáig vezettek, mindegyiket kiiktatva. Amikor az eredetileg két hétig tartó erőfeszítés négy hónapig tartó kudarcba fulladt Lobo elfogására, Seton fáradt és frusztrált lett. Aztán rájött Lobo gyengeségére: volt egy társa, Blanca, egy fehér farkas. Nem sokkal később el is fogta az állatot, és amikor rátalált, Lobo is mellette volt. Lobo biztonságos távolságba szaladt, és nézte, ahogy Seton és társa megöli Blancát, és a lovaikhoz köti. Seton ezután két napig hallotta Lobo üvöltését. Úgy jellemezte Lobo hívásait, hogy „a bánat félreérthetetlen hangja volt benne… Ez már nem a hangos, kihívó üvöltés volt, hanem egy hosszú, panaszos jajgatás”. Bár Seton lelkiismeret-furdalást érzett a gyászoló farkas miatt, úgy döntött, hogy folytatja Lobo elfogására irányuló tervét.

A veszély ellenére Lobo követte Blanca illatát Seton tanyájához. Miután a férfi meglátta Lobót, újabb csapdákat állított fel, és Blanca testével hagyott rajtuk szagmintát. Lobo gyásza egyértelműen elhatalmasodott, és eltompította óvatosságát. Most a legsebezhetőbb helyzetben volt, amivel Seton nagyon is tisztában volt. 1894. január 31-én elkapták Lobót úgy, hogy mind a négy lábát csapdába szorították. Seton közeledtére Lobo, a sérülései ellenére felállt, és üvöltött. Meghatódva Lobo bátorságától és párjához való hűségétől, Seton nem tudta megölni. Ő és emberei megkötözték, szájkosarat adtak rá, és visszavitték a tanyára. Lobo nem volt hajlandó enni, és még csak rá sem nézett fogvatartóira. Lánccal kikötötték, ő pedig csak bámult egykori királyságára. Lobo azon az éjszakán, négy órával később meghalt. Testét Blanca mellé helyezték.

Lobo hatása

De Lobo halála nem volt hiába. Az egyébként természetbarát Seton soha többet nem ölt farkast, Lobo történetét pedig megírta híres könyvében, a Wild Animals I Have Knownban. Lobo bőrét az Ernest Thompson Seton Emlékkönyvtár és Múzeumban őrzik. 1946-ban bekövetkezett haláláig Seton a farkas ellen küzdött – egy olyan állat ellen, amelyet korábban mindig démonizáltak. „Lobo óta” – írta később Seton – „őszinte vágyam az volt, hogy benyomást tegyek az emberekre, hogy minden őshonos vadon élő teremtményünk önmagában is értékes örökség, amelyet nincs jogunk elpusztítani vagy gyermekeink számára elérhetetlenné tenni”.

Seton Lobo-története sokak szívét megérintette világszerte, és részben felelős volt a környezettel kapcsolatos nézetek megváltozásáért, és ösztönözte a természetvédő mozgalom megindulását, melyek kapcsán új vadvédelmi törvények is születtek. A történet mély hatást gyakorolt ​​a világ egyik legelismertebb természettudósára, Sir David Attenborough-ra, ő narrálta a BBC Lobóról készült dokumentumfilmjét 2007-ben. Címe, Lobo: The Wolf That Changed America, azaz Lobo, a farkas, ami megváltoztatta Amerikát. A Walt Disney Productions 1962-ben filmre adaptálta a történetet Lobo legendája címmel.

(Felhasznált irodalom: Kovács Zsolt: Farkasok és kutyák)