Most akkor mi is a baj az állatbántalmazással? Márton Attila-különvélemény

Az állatkínzás az egyik legtöbb indulatot kiváltó állatvédelmi kérdés. Megjegyzem, okkal. A társadalom figyelme pedig javarészt arra irányul, hogy a vétkesek kapják meg végre a kellő büntetést.

Az igazságérzet fontos dolog, viszont azt ne hagyjuk figyelmen kívül, hogy a törvény szigora (vagy éppen enyhesége) túl sok visszatartó erővel nem rendelkezik. Ráadásul, fontos volna foglalkozni a megelőzéssel is. Hiszen egy kutyának teljesen mindegy, hogy az illetőt lesittelik-e. Neki az lett volna jó, ha nem kínozzák meg és veszik el az életét. Ehhez bele kell ásni magunkat az állatkínzások természetébe és az eltérő mozgatórugókba, hogy lássuk, mi vezet a végkifejletig. És ha elkezdjük kapargatni az állatkínzások jól ismert felszínét, van jó pár dolog, amivel ideje lenne szembenézni.

Enyhe fogalomzavar

Először is érteni kéne, hogy nem csak az állatkínzás, ha egy kutyát halálra verünk. A szeretetből duplájára felhizlalt Fifike idővel komoly egészségügyi problémákkal fog szembesülni. Vagy a négy fal között, kényelmi szempontok miatt „fogvatartott” kutyának sem túl jó, aki az ingerszegénység miatt idővel megőrül. Két példa a tömérdek közül, amelyek jól mutatják, hogy az állatkínzás fogalma tartogat még tisztázandó területeket. Talán egyszer eljutunk odáig, hogy jóval szélesebb értelemben gondolunk rá, és tudni fogjuk, hogy nem kell félholtra verni egy kutyát ahhoz, hogy rossz legyen az élete.

Az állatkínzások esetében a megoldást abban látjuk, hogy aki rosszat tesz, kerüljön rács mögé, lehetőleg jó hosszú időre. De ahogy már kifejtettem, ez a mi igazságérzetünknek lenne fontos, az állatok jólléte szempontjából túl nagy jelentősége nincs. És van valami, amit fontos lenne megérteni. Az állatkínzások számát nem az állatvédők fogják visszaszorítani. Mert a probléma gyökere jóval összetettebb.

Szeretem, ha szenvedsz

Egy állatmentő nem fog tudni mit kezdeni egy nettó pszichopatával vagy szociopatával. Sok esetben még egy gyakorlott pszichiáter sem lesz képes radikális változást előidézni. Nem egyszerű a megoldóképlet, amikor valaki élvezetét leli abban, ha másoknak fájdalmat okoz, vagy élvezi, ahogy mások felett hatalma van, és szó szerint élet-halál ura. De nem kell azt hinni, hogy minden elkövetett bántalmazás mögött egy súlyos pszichiátriai kórkép áll.

Enyém az utolsó szó!

Az életünk tele van érdekellentétekkel. Nagyon sok van belőlük. Ezeket nem éljük meg tudatosan. Talán pont azért, mert annyi van belőlük. Inkább megtanulunk ezekhez a helyzetekhez reflexszerűen alkalmazkodni, vagy a helyzettől függően kezelni a helyzetet, küzdeni saját érdekeinkért. Ha én ezt akarom, te viszont saját érdekeid szerint pont az ellenkezőjét, akkor kialakul egy érdekellentét. Melyikünknek lesz igaza, hogyan döntjük el, hogy a végén kinek az akarata érvényesül?

A rendelkezésre álló eszköztár egyik eleme az agresszió, amivel biztosíthatjuk a dominanciánkat. Ha te nem akarod azt, amit én, kapsz egy jó nagyot tenyérrel vagy ököllel. De el is kezdhetek veled torokból üvölteni és elhordani mindennek. Aztán csak észreveszed, hogy mégiscsak úgy lesz jól minden, ahogyan az előbb megmondtam.

Ha valakinek a szociális készségei és a kompromisszumra való hajlama fejletlen, vagy csupán olyan kulturális közegben nőtt fel, ahol az agresszió ilyen jellegű kifejezése elfogadott vagy megtűrt, magától értetődőnek fogja venni, hogy egy-két jól irányzott pofon nyugodtan elcsattanhat mint megoldási mód. A fizikai erőszak ebben az esetben a világ legtermészetesebb dolga.

Ezenkívül az agresszió kifejezése rendkívül jó szelep a belső feszültség kiadására. De a kiinduló problémát nem oldja meg.

Gyerekek szőrrel vagy anélkül

És van még egy terület, ahol mindez majdhogynem napi szinten megjelenik: a gyermeknevelésben. Nem úgy csinálja, nem azt teszi, nem úgy, ahogy mi szeretnénk. Aztán jön a pofon. Vagy tehetetlenségünk miatt, vagy a felgyülemlett feszültség szeretne kitörni, és elvesztjük a fejünket, vagy simán nincsenek meg a készségeink, hogy az adott helyzetet kezeljük, és agressziómentes eszközökkel egy elfogadható mederbe tereljük. „Minket is vertek a szüleink, mégis ember lett belőlünk” – halljuk a gyakran hangoztatott érvelést.

Ha egy gyerekhez – ami persze jóval komplexebb helyzetet tud okozni – nincs megfelelő türelmünk, mit fogunk kezdeni egy „elrontott”, problémás kutyával? Hogyan kezelünk és tartunk kontroll alatt egy helyzetet, és juttatjuk érvényre saját akaratunkat, ahol egy kezelhetetlen kutya nem azt teszi, amit mondunk?

Az állatkínzások visszaszorítása fontos feladat.
De hogyan szeretnénk mindezt megtenni egy olyan országban, ahol mindeközben a társadalom egy része a családon belüli erőszakot teljesen elfogadja, adott esetben saját maga is műveli? Sőt, megvannak a mindennapos szófordulatok ezek létének alátámasztására.

Vagy ha nem is fogadja el, sok esetben megtűri és szemet huny afelett, ha egy kiszolgáltatottabb helyzetben lévő vagy fizikailag gyengébb félen valaki kiadja a dühét, ha nem lett annyira jó az ebéd, nem úgy szólalt meg, vagy a gyerek nem pont úgy viselkedett, ahogyan azt elvárták tőle. Vagy ha egyszerűen csak úgy tudunk napirendre térni a saját kilátástalannak ítélt életünk felett, hogy néha-néha az agresszión keresztül kifejezzük, most akkor most végre úgy lesz, ahogy mi akarjuk. Most a mi kezünkben a döntés.

Amíg a bántalmazás és a családon belüli erőszak nagyon sok esetben megtűrt vagy akár teljesen elfogadott dolog, miért csodálkozunk azon, ha valaki a kutyáját is alaposan helybenhagyja? Hiszen most már a kutya is családtag…

Persze, lehet jogszabályokat hozni és embereket megbüntetni. De a törvény betűje nem fogja átírni a valóságot akkora mértékben, mint ahogy ebben hiszünk. Embert ölni, megverni, meglopni sem lehet. Mégis sokan csinálják. Nem a törvény fogja megváltoztatni a mélypszichológiai mechanizmusokat, a rosszul bevésett viselkedésmintákat és a társadalom által megtűrt vagy egészében elfogadott, de helytelen gyakorlatokat.