Mentsük meg a kiskutyám: kedves történet az örökbefogadásról, gyerekeknek

Lili egy nagycsoportos óvodás, aki egy nap kiszúr magának egy kedves kiskutyát egy kerítés mögött, akivel hamar szoros barátságot is köt. Ám az eb egyszer csak eltűnik, és már nem várja a kislányt kedvenc labdájával...

Pásztohy Panka első mesekönyvében az állatszeretetet és az örökbefogadást ismerteti meg a gyerekekkel. Saját bevallása szerint nem tanítani szeretne, hanem elgondolkodtatni arról, hogy felelősséggel tartozunk a körülöttünk élő állatok iránt. A következőkben idézünk sikerkönyvéből, melynek azóta már számos folytatása is megjelent.

„Az óvodában Lili egész nap anyát várta. Hazafelé szaladtak a zöld kerítéses házig. Lili elöl, anya mögötte. Lili fellépett a kerítés aljára, bekukkantott a rácsok közé, de nem látta a nagy fűben a kutyust. Hirtelen valami aprót lökött a cipőjén. Lenézett. A kutyus nyomta oda az orrát a cipőjéhez. Kiszagolta a paprikásszalámis szendvicset!

Lili gyorsan leugrott a kerítésről, és bedugta a szalámit a résen.
– Szia, kutyus! Lili vagyok. Te is szereted a szalámit?
A kutyus óvatosan elvette a szendvicset, megcsóválta a farkát, és elszaladt a kert végébe.
– Ugye milyen aranyos? – fordult Lili anyához.
– Nagyon! És hogy hívják? – kérdezte anya.
– Még nincs neve – válaszolta Lili.
– Hát találjunk ki neki valamit! – javasolta anya.
– Már tudom is! – kiáltott fel Lili. – Legyen Pitypang!

Másnap Lili már messziről hívta Pitypangot. A kiskutya boldogan szaladt oda hozzá, szájában a labdájával. Lili elővette zsebéből az uzsonnát, és megfelezte a kutyussal.

Ezentúl minden nap így várt a kislányra, sőt már előre kipottyantotta a labdát a kerítésen. Lili és Pitypang elválaszthatatlan barátok lettek.

Ám egyik délután nem várta Lilit a járdán a kis kék labda. Hiába tette ki a szendvicsét a kerítés szélére, a kert néma maradt. Lilit csak a pitypangok emlékeztették kis barátjára.
Lili szemébe könnyek gyűltek. Apa vigasztalni próbálta:
– Talán elvitték sétálni. Ne aggódj, holnap biztos itt lesz! – mondta, de Lili érezte, hogy apának most nincs igaza.
Ki fogja deríteni, hová tűnt Pitypang, határozta el.

Pár nappal később, amikor anyával boltba mentek, meglátott egy fűnyírós bácsit a zöld kerítéses ház kertjében. Lili megállt a kerítés mellett, felhajtotta a szalmakalapját, és jól szemügyre vette az embert. Összeszedte minden bátorságát, hogy megszólítsa, de a bácsi megelőzte.
– Szia, szalmakalapos kislány! A kutyát keresed, igaz? Láttalak ám délutánonként, hogy megetetted!
Lili megrémült. Talán nem szabadott volna Pitypangot etetni?
– Ne keresd, elvittük a menhelyre – mondta a bácsi, és beindította a fűnyírót.

Lili anyához fordult.
– Mi az a menhely?
– A menhely egy nagy otthon, ahol sok kutya és cica él, akiket az utcán találtak, vagy a gazdáik vitték oda.
– Miért viszik őket oda a gazdáik? – csodálkozott Lili.
– Mert ezeket az állatokat nem tudják vagy nem akarják megtartani. Sok oka lehet – magyarázta anya. – Sajnos néha egyszerűen csak megunják őket.
– Megunják? – Lili ezt el sem tudta képzelni.

Lili tovább faggatta anyát a boltban.
– Mit csinálnak az állatok a menhelyen? Van például saját ágyuk?
– Van ágyuk, de ketrecekben élnek, várják, hogy valaki hazavigye őket – válaszolt anya.
Ez olyan lehet, mint egy börtön, gondolta döbbenten Lili, csak nem a rosszakat zárják oda.
– Anya, hozzuk el onnan Pitypangot! Hozzuk haza!
– Lili, ez komoly dolog. Apával is meg kell beszélni.
Lili torkát sírás fojtogatta, de nem akart sírni.

Lili már a vacsoránál rákérdezett.
– Hogy döntöttetek?
Apa és anya egymásra néztek.
– Vasárnap örökbefogadó nap lesz. Meglátogatjuk Pitypangot, hátha még ott van.”

Ha kíváncsi vagy, hogyan alakul Lili és Pitypang története, ez az ajánló neked szól.