A kutyavilág mítoszai 3.: a „medveölő kutyák”

Egyre több hír érkezik a magyar területekre tévedt medvékről, amelyek általában riadalmat keltenek a Bükk hegység könyékén és a szlovák határ menti településeken. Léteznek-e olyan kutyák, amelyek képesek egy medvetámadás megállítására, valóban vannak „medveölő” kutyafajták?

Alig pár nappal ezelőtt röppent fel a kissé bombasztikusan tálalt hír: Ózd környékén két vadász csak az autójukba ugorva menekült meg egy barna medve támadásától. Az esetet követően a netes fórumokon ismét előkerült az egyik gyakran feltett kérdés, hogy vajon melyik kutya képes gazdája hatékony védelmére egy medvével szemben, urambocsá’ egy medve elejtésére? Habár a válasz rendkívül egyszerű: nem, nincs ilyen kutya, aki akár egyedül, akár falkában képes erre, fajtától és mérettől függetlenül, mégis érdemes némi magyarázatot fűzni ahhoz, hogy miért nem.

Birkózó az ovis kiscsoportban

A medve a világ legnagyobb ragadozói közé tartozik, ereje és nagysága igen jelentősen meghaladja a kutyák súlyát, valamint a képességeit.

Míg egy 30–40 kilogramm testtömegű kutya mérete már nagynak számít, addig a barna medvék között a 100–250 kilogrammos súly még a kis kategória; testtömegük elérheti a 400–500 kilogrammot is, testhosszúságuk pedig akár a 3 métert.

Egy közelmúltban hallott, igencsak találó hasonlat szerint velük konfliktusba kerülni egy kutyának körülbelül ahhoz mérhető, mintha a kiscsoportos Maci csoport óvodásainak egy oda beszabaduló, felnőtt birkózóval kellene birokra kelniük. Ráadásul a medve egy gőzmozdonyt megszégyenítő futási sebességre képes; támadó barna medve esetén mértek már 55 kilométer/órás csúcssebességet is. A vele szemben állók támadásait is villámgyorsan hárítják, illetve viszonozzák, ami a termetükhöz mérten elképesztő dinamizmusról árulkodik.

A medvékkel szemben a kutyák elvileg két „fegyverükre” hagyatkozhatnának: a gyorsaságukra és a harapási erejükre. A harapás azonban a medvék esetében kiesik a repertoárból. Hogy miért?

„Van bőr a képén”

Bartha László pásztorkutya-szakértő számolt be egy nemrég közölt interjúnkban azokról a tapasztalatairól, amelyek megdöbbentőek lehetnek egy átlagkutyás számára. A Székelyföldön élő, kutyatenyésztéssel foglalkozó szakértőt gyakran kérte fel a román hatóság a területen megtalált medvetetemek szakvizsgálatára: vajon valóban kutyafalkák végezték-e ki a medvéket, ahogy a pásztorok állítják.

A hosszú évek gyakorlatából Bartha László egyetlen esetet sem tudott felidézni, amikor a medve pusztulása kutyaharapás eredménye lett volna. De olyat sem, amikor a kutyák egyáltalán képesek lettek volna a medve bőrének átlyukasztására!

Az átvizsgált tetemek mindegyike estében az derült ki, hogy a medve kimúlását a jószágaikat védelmező és a helyszínre érő pásztorok hosszú nyelű lándzsáinak szúrása, vagy a koponyára mért fejszecsapások okozták. A kifejlett, felnőtt medvék bőre rendkívül vastag, a szőrük pedig egy további kemény, kefeszerű védőréteget képez a bőr felső részén, ezért a kutyaharapás komoly sebet nem, de erőteljes, csípésszerű kellemetlenséget okoz a ragadozó számára.

Medveölő nincs, medvevadász van

Tehát nyugodtan kijelenthető, hogy „medveölő” kutyafajta nincs. A kutyák sem egyedül, sem csoportosan (falkában) nem képesek egy kifejlett medve megölésére. A medvék elleni védekezésben óriási szerepük van, és olyan fajták is léteznek, amelyeket kifejezetten medvék vadászatára szelektáltak ki az idők során.

Egy megfelelő ösztönű és kondíciójú pásztorkutyafalka tagjai általában körbeveszik a jószágokra támadó nagyragadozót, és addig forgatják és csipkedik több oldalról, amíg a medve elfárad, és elmegy a kedve a zsákmánytól, vagy a gazda a megfelelő fegyverrel a helyszínre nem ér.

Feladatuk tehát nem a medve legyőzése, amire nem képesek, hanem az elfárasztása és elriasztása a háziállatoktól. Ez a feladat természetesen rendkívüli veszélyeket rejt a kutyákra nézve, hiszen egy rosszul kiszámított mozdulat esetén a medve mancsának egy csapása azonnali halált jelenthet. De egy karmolás is korrigálhatatlan fertőzéshez vezethet.

Az északi népek a medvék vadászatára kitenyésztett kutyatípusai közül kiemelkedik a karéliai medvekutya és a szibériai lajka. Mindkettőt hasonló módon használtak a tajga vadászai. A 2-3 fős csoportban dolgozó kutyák a horizonton felfedezett medvéket követték és üldözték hangtalanul hosszú kilométereken át egészen addig, amíg a medvét ki nem fárasztották. Ha az üldözés lelassult, és a medve megállt, nem támadtak a ragadozóra, hanem a hangjukkal jelezték az őket követő emberi vadászoknak a helyszínt, ahol az elfáradt medve elejthetővé vált. Nem véletlen a lajka neve, ami az orosz „lajat” (= ugatni) szóból származik.

Szemben tehát a meglehetősen elterjedt megnevezéssel (amit igen gyakran a kaukázusi juhászra alkalmaznak a köznyelvben), medveölő kutya nem létezik. A kutyák szerepe a medvékkel szemben mindig az emberi beavatkozás előkészítése volt, többségében a nagyragadozó kifárasztásával, figyelmének elterelésével.