Mi szükséges ahhoz, hogy kevesebb kutyatámadás történjen? Márton Attila különvélemény

Vannak témakörök, amelyeket időről időre előveszünk. Ilyenkor eluralkodik az az érzés, hogy mindez felesleges szócséplés, mivel lényegi változás nem történik. De ezekkel a problémákkal foglalkozni kell.

A kutyatámadások egyértelműen ebbe a kategóriába tartoznak. Nem tudjuk, hogy kevesebb vagy több van-e, mint például tíz éve volt, de egyértelmű, hogy lényegi változás, áttörés egészen biztosan nem történt. Sorra kerülnek elő azok a történetek, amelyekben szerencsétlenül járt kutyát sebesített meg egy másik eb, vagy akár az életét is kioltotta.

Az utolsó séta

A kutyatámadásokat inkább tekintjük nem kívánatos eseménynek, mintsem állatjólléti problémának. Pedig, ha az én kutyámat megnyomorítja vagy széttépi egy másik, az az én kutyámnak igenis nem jó. Szóval sérült a jólléte. A kutyasétáltatás közben vagy a kutyafuttatóban történő kutyatámadások nem elszeparált jelenségek.

Számos eltérő típusú, különféle okokra visszavezethető incidenst tudok egymástól elkülöníteni. Ha egyazon a végeredmény – egy kutya megsérül vagy életét veszti – akkor is elég sok, egymástól rendkívül eltérő cselekmény történhet, ami a tragikus végkifejletig vezet. Mások a kiinduló pontok. És ha valamikor szeretnénk kezdeni valamit a dologgal, fontos lenne értenünk azon események láncolatát, amelyek elvezetnek egy végzetes támadásig.

Felelőtlenség és túltolt magabiztosság

Mi a tragikus kimenetelű kutyatámadások előtt elhangzó utolsó mondat? „Nem kell félni, nem bánt.” És utána mi szokott még elhangzani? „Nem is értem, hogy mi ütött belé. Ilyet sosem szokott csinálni.” Persze létezik még nagyon sok fajta reakció. Kezdve azzal, amikor a vétkes gazdi kezdi el hibáztatni az áldozatot, leüvöltve annak fejét.

Az ilyen esetekben nagyon sokszor fellelhető motívum, hogy nem vagyunk tisztában azzal, hogy milyen is a kutyánk, hogyan viselkedik. Illetve nem tartjuk azt szem előtt, hogy ha egy számára ismeretlen élethelyzetbe kerül, akkor nagyon könnyen produkál olyan viselkedést, amit nem kívánatos.
Magabiztosak vagyunk magunkban és a kutyánkban. Ez a túlzott elbizakodottság viszont eltompítja az elővigyázatosságunkat.

Nagy gond, hogy a pórázon sétáltatás – ami egyébként jogszabályi kötelezettség – nem mindenkinek jön be. Elég szép tárháza van a magyarázatoknak, hogy miért is jobb a kutyát anélkül sétáltatni. A póráz előnyei, hátrányai egy külön témakör. De fontos lenne megérteni, hogy nagyon sok esetben pont a saját kutyánkat is védjük vele. Egy esetleges nem várt történés esetén jóval könnyebb kontroll alatt taratani őt is és a történéseket. Például, amikor a szabadjára engedett kistestű kutyánk a hívószóra nem reagálva nekiront egy pórázon sétáltatott nagytestű fajtársának, az pedig válaszul a nyílt és agresszív provokációra válaszol. Nem kell csodálkozni, ha komoly sérülések lesznek. Mindezt azért, mert „kicsit” elszámoltuk magunkat és kutyánk viselkedését. Csak ugye ennek a kutyánk itta meg a levét. Ilyen helyzetből is jó sok van.

Tényleg egy ilyen kutyát?

Az állatjóllét problémái esetében van egy nagyon fontos kiinduló pont: milyen indíttatásból és miért azt a kutyát kezdi el tartani az illető.

Elég sokan fognak úgy kutyatartásba, hogy rutinjuk nincs nagyon. Ezt pedig tovább fokozzák azzal, hogy választanak egy olyan fajtát, ami külsőre ugyan tetszetős, de arra már nincsenek felkészülve, hogy az a kutya milyen jellegű nevelést és foglalkozást igényel. Főleg, ha sikerül egy szaporított egyedet választani, akinek már az alapszocializációjával is baj van.

A kutyák viselkedésproblémái elég komoly állatjólléti kérdéskör, rendkívül sok egyéb gondot generál. És a legnagyobb baj vele, hogy abszolút nem tartjuk problémának! Sőt, nagyon sokszor egy elkényeztetett, labilis kutyát, aki a mozgó fűszáltól is negyedórás üvöltésbe kezd, még cukinak is tekintünk. Mert hát ugye, a kis méregzsák… és ez így rendjén van.

Egy problémás kutyával problémák lesznek. Főleg, ha a gazdi nem tudja, hogy mit is kéne tenni, hogy a helyzetet kezelje.

Beszélni kell a gazdik „viselkedésproblémáiról” is. Alapesetben már az segítene a baj megelőzésében, ha ismernénk a kutyák testbeszédét úgy általában, a mi kutyánkét meg főleg.

Aztán van jó pár „különös” eset is. Például, amikor a megtermett, komoly izomzatú kutyát egy általános iskolát éppen megkezdő gyerek viszi sétálni. Az odáig rendben van, hogy nagyon szeretik egymást és a négy fal között minden jól működik. De ha ez a kutya kinn a szabadban akármilyen ingertől megindul, nem lesz, aki kordában tartsa.

Olyannal is találkozunk, amikor valaki még örül is, ha a kutyája nekimegy a másiknak. Mert milyen tökös, igazi macsó! És mennyivel erősebb, mint a másik!

És akkor most mi lesz?

Vannak természetesen olyan sajnálatos esetek is, amikor a legnagyobb körültekintés ellenére, a történések kiszámíthatatlan és kontrollálhatatlan láncolata vezet el a tragédiához. De elmondhatjuk, hogy nem ez a jellemző. Az esetek nagy hányadában az emberi nemtörődömség, a hozzáértés hiánya játszik közre.

A következmények az áldozat számára borítékolhatók. Az elkövető eb gazdája számára már nem annyira. Probléma, hogy nincs igazi jogkövetkezménye annak, ha az én kutyám egy másik kutyát széttép. Nem állatkínzás, még közel sincs hozzá. Ha az áldozat gazdája rászánja az időt, akkor majd egyszer lesz valamilyen ítélet, aminek értelmében lehet fizetni a kutya értékét, az orvosi költségeket, meg esetleg bírságot. Az sincs sehol sem jogilag súlyozva, ha valaki kutyája többszörösen „visszaeső”. Ergo, lehet beszélni a kedves gazdinak, hogy kezdjen el végre normálisan, felelősségtudattal kutyát tartani, nem igazán hatja meg más siráma.

Sok kutyatámadás van és maga az egész jelenség összetett, sok különféle tényezőre, okra bontható. Ezekkel foglalkozni kéne, mert abszolút nem jó így.

Abban a korban, amikor sokan ragaszkodnak ahhoz, hogy saját maguk jogait mindenhol kidomborítsák, de a felelősségvállalás és a józan észtől vezérelt elővigyázatosság hiányzik, nehéz lesz felvenni a harcot és csökkenteni a kutyatámadások számát.