Mítosz vagy valóság? Májzli, a magyar kopasz kutya

Német puli vagy májzli, a kopasz vagy kopaszodó magyar kutyakülönlegesség.

A téma kutatójával és szakértőjével, Czéher Györggyel beszélgettünk.

Világszerte több kopasz kutyafajta vagy kutyatípus létezik; van-e ezek között valamiféle hasonlóság? A hazai kutyás szakirodalom több alkalommal említi a magyar kopasz kutyákat, az úgynevezett májzlikat. Valóban léteznek ezek a kutyák, vagy egy mítoszról van szó?

Czéher György: Létezik egy érdekes jelenség, ami túlnyúlik a mai Magyarország területén. Egy kopaszodó jellegzetesség kutyák között, aminek a magyar tájneve német puli, cseh puli, néhány helyen „néger” puli vagy májzli. Ezt az állományt úgy kell elképelni, hogy időszakosan felkopaszodik, aztán szőrös, néha kopaszon születik, és néha kinő a szőre. Sőt, van, hogy kopaszon születik, és később sem nő ki a szőre. Őket nevezzük német májzlinak vagy magyar kopasz pulinak, vagy magyar kopasz kutyának. Ez a kopaszodó állomány Tolnában, Baranyában és Somogyban maradt fent napjainkig. Onnan a pásztorok csereberéléssel átvitték akár az Alföldre, akár a Bakonyba és a Tenkesekbe is.

Amit általában a kopasz kutyákkal kapcsolatban tudni érdemes, hogy őket a világban szinte mindenhol, akár Peruról, Mexikóról, Afrikáról, vagy Kínáról beszélünk, eredetileg áldozati kutyaként tartották. Munkakutyaként ezeket a kutyákat soha nem használták. A világon jelen levő kopaszkutya-állományból összesen hármat tenyésztettek munkacélokra is: egy 1978-ban létrehozott amerikai patkányász terriert, egy indiai kacsaterelő kutyát, és a mi különleges terelő- és hajtókutyánkat, a májzlit. Ennek az egészen különleges hazai kutyatípusnak a szakmai feltérképezését 1979-ben kezdte el egy kisújszállási páros, Tóth János és Mogyoródi Katalin, akik összegyűjtöttek 60-70 ilyen teljesen kopasz egyedet, és ebből beterjesztettek egy sztenderd javaslatot az akkori MEOE-nek. Ez a kérés akkor elutasításra került, és ezt a 60-70 teljesen kopasz tenyészállatot elajándékozták, és szétszóródtak. Amikor mi évekkel később megkerestük őket, addigra ennek az állománynak az írmagja sem maradt meg.

A kopaszságon felül miben egyediek ezek a kutyák, és mit érdemes tudni róluk?

Czéher György: Nagyon érdekesek a tapasztalataink. Számunkra, kutatók számára egy fontos kérdés volt, hogy ha ezek a kutyák annyira könnyen elveszítik a szőrüket, akár nem túl szerencsés időszakban, például télen, akkor miért kell a pásztoroknak ez a típus? Amikor rákérdeztünk, akkor kiderült, hogy olyan embereknek, akiknek éppen sok esetben 10-12 sinkája is volt, amikor meghallották, hogy májzlihoz lehet jutni, azonnal azt mondták, hogy nekik kell egy, vagy több. A kérdésre, hogy miért, mindig olyan érdekes válaszokat kaptunk. Például, hogy már a nagyapjának is volt, meg hogy amikor a családban volt, akkor azok voltak a legjobb kutyák. Amikor elmentünk a Tenkesekbe, és találtunk almokat és sok dolgozó egyedet is, mindenki azt mondta, hogy ezek nagyon tüzes, kiválóan dolgozó kutyák. Az idegenekkel azonban nagyon bizalmatlanok, és a gazdáik kiemelkedően nagyra becsülik őket.

Ezek a kutyák, a pulikkal ellentétben, magasabbak, pincseresebbek, agarasabb felépítésűek. Álló vagy hosszabb fülűek, a fülszegélyen gyakran előfordul egy fehér bojt, néha fehér jeggyel a mellkason. Tehát vannak olyan jellegzetességek, amire azt mondják a „régiek”, hogy az igazi májzli így néz ki. Ma már az ennyire jellegzetes egyedekből kevés van, hiszen nincs már annyi kutya, hogy a pásztorközösség „tisztán” tudja tartani őket. Amikor egy idős pásztorral beszéltünk, ő említette, hogy az ő nagypapája már 1932-ben is ilyen kutyákat tenyésztett, mint amilyet most ő, 82 évesen. Tudomása szerint a nagyapjának a nagyapja is, de erre természetesen nincs adat. Rendkívül érdekes, hogy ha terepre megyünk, a pásztoroktól mindig azt halljuk, hogy ezeket a régi vonalakat sokkal jobban szeretik, mint a napjaink fajtásított terelőkutyáit. Hogy miért? Mert nagyon jól beválnak többféle szerepkörben, mert csendben is lehet velük dolgozni.

Az a lényeg, hogy a magyar területeken volt egy kutyatípus, amire a pásztorok azt mondták, hogy ez a „német puli”. Ezen belül bizonyos tájegységekben a német puli elnevezés helyett inkább a májzli, vagy sváb májzli kifejezést használták. Nagyon nehéz a múltat nyomozni az esetükben, hiszen szinte a kollektív emlékezetet kell feltérképeznünk. Az egyik ember semmit sem tud róluk, a másik ember pedig látszólag sokat tud róluk és emlékszik rájuk, sőt, sok esetben a mai napig használja őket. A tapasztalataink szerint a pásztoroknak természetesen nem azért kellenek ezek a kutyák, mert időnként megkopaszodnak, hanem ezek ellenére. Számukra a kopaszodás egyfajta „igazolvány”. Ez igazolja azt, hogy az adott kutya azokból a vonalakból származik, akik kiválóan, sőt, átlagon felül jól dolgoznak. Hiszen ez a múltban is így volt.

Azt kell megérteni ezzel kapcsolatban, hogy etológiáról 1973 előtt nem nagyon beszélgettünk, mert akkor jött az első Nobel-díj ezen a területen. Genetikáról meg végképp nem. A mai szemléletünkkel nem feltétlenül fedezzük fel, amit a pásztorok látnak velük kapcsolatban. Például azt, hogy a májzlik többségének olyan fogsora van, ami a náluknál nagyobb termetű kutyákat is megszégyenít időnként, vagy hogy például a lábujjaik a sakálokéhoz hasonlóan össze vannak nőve.