A Néphadsereg kutyái: megható, mit tartottak a magyar katonai kutyák kiképzésénél a legfontosabbnak

Katonai célokra az első világháború óta alkalmaznak kutyákat hazánkban. A Magyar Honvédség elődjének, a Magyar Néphadseregnek is voltak négylábúakat foglalkoztató egységei, akik már akkor is szigorú szabályok és gondozási teendők figyelembevételével képeztek.

1951 és 1990 között a Magyar Népköztársaság fegyveres erőit Magyar Néphadseregnek nevezték. Ezelőtt a Magyar Királyi Honvédség, ezután pedig napjainkban is használatos Magyar Honvédség nevet viseli a fegyveres állami szervezet. Ahogy ma is, korábban is használtak szolgálati kutyákat katonai célokra. Hazánk területén, az Osztrák-Magyar-Monarchia idején, az első világháborúban vetették be a kutyákat először háborús célokra. Lövészárkok rágcsálómentesítésére, üzenetvivőnek, sebesültek felkutatására és egyéb egészségügyi feladatokra alkalmazták őket elsősorban. De az őrző-védő kutyák hadifoglyokat, katonai objektumokat őriztek és a nyomkeresésben is jeleskedtek. Emellett olykor teherhordásra, vontatásra is igénybe vették képességeiket. Az első világháború után a kutyák katonai célra való felhasználása rohamosan nőtt, és egyre több feladatot találtak ki számukra, melyekkel segíthették a katonákat. Ezek közül azonban nem mind vált be, gondoljunk csak a tankelhárító kutyák kegyetlen sorsára…

Amikor 1951-ben megalakult a Magyar Néphadsereg, a katonai objektumokat, reptereket, laktanyákat és a határt is kutyás járőrök védték. Elsősorban jelző- és támadókutyákat különítettek el a képzésük során. Ma a Magyar Honvédség öt kutyás alegységgel rendelkezik, melyek robbanószer-kereső, járőr és őrző-védő feladatokra képezik ki az ebeket. Mikor a Magyar Néphadsereg Honvédséggé alakult, a laktanyák kutyával való őrzése is megszűnt, ám ez alól kivételt jelentett a szolnoki, a pápai, valamint a kecskeméti repülőtér.

A következőkben korabeli újságcikkek alapján mutatjuk be, milyen kutyák dolgoztak egykor a Magyar Néphadseregnél.

A kutya nélkülözhetetlensége

A Honvédségi Szemle 1979/12. számának Dr. Bagi János állatorvos ezredes által írt Szolgálati kutyák alkalmazása a katonai objektumok őrzésében című cikkéből kiderül, hogy a kutyák mindenképp elengedhetetlennek bizonyultak az őrzés során.

A nagyfokú technikai fejlődés és az őrzés mechanikai elektrotechnikai eszközökkel való kiegészítése ellenére az őrkutya alkalmazása iránt fokozott érdeklődés tapasztalható. Ugyanis egyre szélesebb körben válnak ismertté azok a képességek és tulajdonságok, amelyek az őrkutyát alkalmassá teszik őrzési feladatok ellátására.”

A kutyák kiváló képességeit ekkor is nagy becsben tartották. Leginkább érzékszervi adottságaik, bátorságuk, hűségük és ragaszkodásuk miatt vélték értékes társnak őket. Nyomkövetésre, kábítószer felkutatására, járőr és őrző-védő feladatokra egyaránt alkalmazták az ebeket.

Miért is jobb a kutya, mint az ember ilyen feladatokra?

„A jóképességű, megfelelően kiképzett kutya a legnehezebb körülmények között is képes a feléje közeledő embert 100 méter távolságról észrevenni, mind fekvő, kúszó, mind álló, járó testhelyzetben. Kedvező körülmények között, nyílt terepen, enyhe szélben a zörejeket, hangokat 1000 méternél nagyobb távolságról is képes észlelni. Az ember halk neszeket 3-4 méterről, a kutya 25 méterről, és ennél nagyobb távolságról is képes felfogni; a karóra ketyegését az ember ép füllel kb. 1 méterről, a kutya 11 méterről képes meghallani. A szagok észlelésére nemcsak érzékenysége, hanem differenciálóképessége és tartós érzékelőképessége is jellemző. Kedvező körülmények között az embert, testszagáról, 100 méternél nagyobb távolságról is érzékelni tudja. Eddigi tapasztalataink szerint legmegfelelőbbek a német juhászkutyák. Idegrendszeri, alkati és egyéb tulajdonságaik alapján alkalmazásuk legelterjedtebb az egész világon, így hazánkban is.” – olvasható a lapban.

Emellett a cikk arra is rávilágít, hogy a kutyák alkalmazása, tartása mellett szól az az érv is, hogy alacsony az ellátási költségük. Lengyel katonai adatokra hivatkozva megállapították, hogy a kutya napi fenntartási költsége 5-8-szor kevesebb, mint egy katonáé.

Ha még azt is számba vesszük, hogy az őrkutya átlagosan 3 őrkatonát helyettesíthet, ez mintegy 15-22-szeres költségmegtakarítást jelenthet. Természetesen meg kell jegyezni, hogy a biztonság nem elsősorban anyagi kérdés. A katonai objektumok őrzésének helyes arányú kiegészítése szolgálati kutyákkal az őrzést nemcsak biztonságosabbá, teljesebbé, hanem gazdaságosabbá is teszi.”– írják.

Milyen katonai kutyákat alkalmaztak?

Mint fentebb említettük, a Néphadsereg megkülönböztetett támadó- és jelzőkutyákat. Előbbi a leírás szerint „erős, kiegyensúlyozott, mozgékony idegtevékenységű, erőteljes megjelenésével és viselkedésével az esetek többségében »vad«, támadó magatartást, félelmetes benyomást kelt”. Elsődleges feladata a behatoló ártalmatlanná tétele, megállítása és hangadással, mozgással való jelzése.

Jelzőkutyának egyértelműen a német juhászkutyákat preferálták, mivel „vezetőjéhez ragaszkodik, védelmet váró, ha nem is passzív, de afelé hajló védekezési reakcióval rendelkezik, általában »szelíd«-nek ismert, de egészséges idegrendszerű, az ingerekre jól reagál”. Feladata volt jelezni minden szokatlan mozgást, zajt, fényhatást, ami az őrzött területen történt.

Mindkét őrkutya-kategória kiképzésében és alkalmazásában közös az »egyszemélyi« gazdaigény, a szervezett és személyhez kötött kutyavezetői képzés. A támadó őrkutya, akció esetén vezetője védelmét, megnyugtató jelenlétét igényli. Természetesen mindkét viselkedésforma más alkati, idegrendszeri alapokon áll és csak tervszerű kiképzéssel, rendszeres gyakorlással alakítható ki.”– írják.

A kutyák alkalmazása mellett szólt az az érv is, hogy úgy vélték, a bűnözők jobban félnek az ebektől, mint a technikai eszközöktől. Hiszen mindenki jól tudja, hogy ezen kutyák fizikai ereje, reflexe, gyorsasága merőben felülmúlja az emberét. A tapasztalat azt mutatta, hogy a kutyás járőröket sokkal kevésbé merik megtámadni, mint az ebek nélküli katonákat.

A bokros, erdős területeken pedig a kutyák az embernél jóval könnyebben kiszúrják a meglapuló ellenséget, és a fegyverrel támadókat is veszélytelenné tudják tenni. Ez rendkívül fontos volt, hiszen ilyen helyzetekben az emberek élete volt a tét.

Tudnunk kell azt is, hogy a kutya elsősorban önálló élőlény és csak másodsorban kényszerítő eszköz. Mint élőlény igényes, mint eszköz veszélyes. Ezért nem lehet, nem szabad felelőtlenül kezelni, alkalmazni. A kutya megfelelő ellátás mellett igényli az állandó foglalkozást, az állandó vezetőt is.”– írja a cikk.

Emellett szigorú szabály vonatkozott arra is, hogy a kutyák pihenőhelye és képzési helye egymástól elkülönülő területen legyen. Az ebek őrizhettek futóláncon, szabad, nyílt területen, zárt helyiségben vagy kerítéssel körbevett területen is. Az őrzést egyedül is végezhette a kutya, de ha a látási viszonyok (például fák, bokrok miatt) rosszak voltak, vagy túl nagy volt a terület, katonával együtt is dolgozhatott.

Milyen kritériumoknak kellett megfelelni?

A jó őrkutya ismérve az volt, hogy idegenekkel szemben bizalmatlan, állatokkal szemben közömbös legyen. Természetesen félnie sem volt szabad. Fő feladata az volt, hogy védje vezetője életét, valamint megállítsa a betolakodókat, illetve jelezze azok jelenlétét. A munkát csak olyan eb végezhette el, aki alapkiképzésben és speciális tréningben is részesült. Ez tette őt alkalmassá a nagyfokú fizikai és idegi megterhelésre. Fizikai megterhelés alatt az időjárás viszontagságait, napszakok változásait, a sok mozgást és a különböző őrzési módokat értették. Idegi megterhelést pedig a folytonos figyelem, éberség, egyedüllét, zajok, szagok észlelése és az erre való reagálás jelentette, ami tartós idegi tevékenységet vett igénybe a kutyától.

Emellett természetesen elengedhetetlen volt az is, hogy a kutya és vezetője között jó kapcsolat jöjjön létre.

Ez csak a kölcsönös rokonszenv alapján lehetséges. A kutyavezetőnek szeretnie kell a kutyáját. Gondoskodnia kell etetéséről, ápolásáról, rendszeres továbbképzéséről. Éppen ezért nagy gonddal kell kiválogatni az őrkutya-vezetőket és biztosítani azok képzését és továbbképzését.” – olvasható a lapban.

A jó őrkutya elsősorban fegyelmezett, mindig a felvezetője bal oldalán kellett haladnia. Mindig csak parancsra cselekedhetett, kivétel akkor, amikor gondozóját érte támadás. Kerítéseken, gerendákon, palánkokon, létrákon és betoncsöveken is át kellett tudni küzdenie magát. Ha ezek megvoltak, az úgynevezett csoportos harci játék következett. Vastag bundába öltözött „idegen” ingerelte az ebet, akinek meg kellett támadnia. Ezt a módszert, azaz a csibészelést a mai napig alkalmazzák szolgálati, őrző-védő kutyák képzésénél.

Látogatás a kiképzőközpontba

A Magyar Szó, 1982. március (39. évfolyam, 80. szám) Kutyák és katonák – Látogatás a hadsereg ebtenyésztő- és kiképzőközpontjában című cikkéből betekintést nyerhetünk abba, hogy hogyan és milyen körülmények között éltek a képzés alatt álló ebek.

Az ebtenyésztő- és kutyakiképző központ vezetője Dr. Slobodan Teodosic ezredes volt, akit a cikk csak hazánk legnagyobb szakértőjének emlegetett az ebtenyésztés területén. Az általa vezetett központ Európa-szerte az egyik legkorszerűbbnek számított, és világviszonylatban is az elsők között szerepelt. A kiképzési módszerek tudományos alapokon nyugodtak, és a központ arra is büszke volt, hogy hazánkban részesülnek a leghumánusabb kiképzésben az őrkutyák.

A kutyák konyhájában pontos táblázatok szerint készül az étel (a cikk szerint kifejezetten sárhegyi és német juhászkutyák számára), az egészségház pedig korszerű műszerekkel volt felszerelve, ha az állatok esetleg ellátást igényelnének. A cikk szerint a katonák lelkiismeretesen gondozták az ebeket, akik közül néhányan el is nyerték a Példás Katona Jelvényt is.

A Néphadsereg, 1977. 30. évfolyam, 10. számának, az Éberek, hűségesek cikkének felvezetőjében egy érdekes történetet olvashatunk arról, hogy egy község hentese részegen bárddal fenyegette az ottlakókat, és végül a körzeti megbízott járőrkutyája tett rendet. Egy másik történet szerint az egyik alakulat őrkutyája elszabadult, mikor gazdája épp szabadságon volt. Amíg vissza nem tért a katona, az eb mindenkit rettegésben tartott a laktanyán, és „ő volt az úr”.

A megfelelő gondozás kulcsfontosságú kérdés volt akkoriban is

A lapnak Dr. Bagi Zoltán ezredes, a Néphadsereg főállatorvosa nyilatkozott.

„– A néphadseregben a felszabadulás után az objektumok őrzésében jelentős szerepet kaptak a kutyák, sőt, egy kicsit túl is értékelték őket. A hatvanas évek elején aztán alkalmazásuk nagymértékben csökkent. Sok a vesződség velük – indokolták, de ez nem igaz. Tény, hogy az őrkutyákkal törődni kell: igénylik a szeretetet, a tisztaságot, a megfelelő összetételű és mennyiségű ételt, és rendszeresen be kell oltani valamennyi állatot a különböző betegségek ellen.” De, ahogyan az állatorvos is nyilatkozta, ezt a törődést a kutyák többszörösen meghálálják. Ezért idővel újra támogatták az ötletet, hogy minél több őrkutyát képezzenek ki. A cikk szerint a többség örült ennek, de akadtak ellenzők is.

A kutyák kiképzését a Belügyminisztérium Kutyavezetőképző Iskolája végezte, amelynek parancsnoka Tamás Gábor rendőr alezredes volt. Ő a következőket nyilatkozta a Néphadsereg című újságnak:

„– Már tíz éve tanítunk be sorkatonákat a kutyák helyes gondozására, ellátására. Természetesen elsősorban nyomkövető és járőrkutyákat képezünk ki a rendőrség és a határőrség számára… A néphadsereg őrkutyáit közösen vásároljuk, mi szaktanácsainkkal segítünk a beszerzőknek. Általában egy-három éves állatokat igyekszünk venni, mert ezek már eléggé fejlettek, de még megfelelően betaníthatók. A legelterjedtebb a német juhász fajta, csak elvétve kerül közéjük óriás Schnauzer. Egy-egy kutya ára »minőségétől« függően három-hatezer forint.

Az ebek először egy hathetes kurzuson vettek részt, természetesen gondozójukkal együtt, hogy minél jobban összeszokjanak. A központ udvarán tágas kennelek sorakoztak, ott laktak a kutyák. Az állatorvos minden nap ellenőrizte őket. Ha bajt észlelt, az ebet rögtön kórházba vitték. A kutyák étele pedig külön konyhán készült.

Naponta 3,5-4 liter ételt kapnak, amelyben a különböző tápszereken kívül zöldség, burgonya és hetven dekagramm hús van. Fontos a jó kondíció, hiszen a kiképzés nemcsak az embert, de az állatot is próbára teszi.” – nyilatkozta az újságnak Preisler József rendőr hadnagy, kinológus.

A békében nyugvó bajtársak sírjait a mai napig gondozzák

A Keszthelyi-hegységnél lévő katonai kutyatemető egészen a kétezres évek elejéig felfedezetlen maradt a nyilvánosság számára. A Néphadsereg idején a Varsói Szerződés egyik katonai bázisa volt itt, erről egy torony is tanúskodik. Az eldugott területen egészen 2005-ig katonák állomásoztak. Amikor a katonák végleg elhagyták a helyszínt, civilek kezdték felfedezni. Az állomástól nem messze pedig érdekes dologra bukkantak. 12 sírt találtak, melyek kisebbek voltak, mint az embereké. A légvédelmi szolgálatot teljesítő katonáknak kutyáik is voltak, akiket a tábortól nem messze temettek el.

A legelső eltemetett eb Vulkán őrnagy volt, akinek sírján ez áll:

„Itt nyugszik Vulkán kutya őrnagy, kit szolgálatteljesítés közben vandál személyek orvul meggyilkoltak.” A kutya 1973-76 között védte a bázist, és egy kedves történet is fennmaradt róla. Eszerint testével melegítette az erdőben eltévedt egyik katonát, ezzel megmentve életét. Egészen addig feküdt bajtársán, míg a többiek rájuk nem találtak.

Egy másik síron ez olvasható: „Itt nyugszik Kevin kutyánk hadnagy, ki szolgálat teljesítése közben meghalt.”

A honvédség nem tudott róla, hogy a katonák oda temették el szolgálati kutyáikat. Valószínűleg nem is engedték volna, hiszen a jogszabályok szerint ez illegális. Mégis, kedves gesztus volt ez tőlük, a sírok gondozását pedig már átvették a vonyarcvashegyi polgárőrök, és a környező települések önkormányzatai. Így a sírok köré egy kis kerítés került, padokat, asztalokat helyeztek ki, és új fejfák kerültek a sírokra, melyeket máig sokan látogatnak.

(A cikk az ADT és a Hadtörténeti Intézet és Múzeum „Négylábú bajtársak – katonák és kutyák” kiállításának segítségével készült.)