A magyar vadászkutyák 100 évvel ezelőtt már tápot ettek: az első hazai kutyatápok

Kíváncsi vagy, vajon mióta etetik táppal Magyarországon a kutyákat? Nemcsak ez derül ki az alábbi cikkből, hanem az is, hogy kiknek köszönhetően terjedt el a mára mindennapos táplálási szokás.

A kutyatápkészítés története egészen a Római Birodalomig nyúlik vissza. Már 2000 évvel ezelőtt is igyekeztek minden körülmények, így utazás közben is jól tartani kutyáikat az emberek. A modern értelembe vett kutyatápokat pedig egy James Spratt nevű villanyszerelőnek köszönhetjük. Máris mutatjuk, mikor készítették el az első magyar kutyatápokat!

Ilyenek voltak a régi kutyatápok

A James Spratt által kifejlesztett száraz táp ötletét az amerikai tengerparton kikötő tengerészeknek – és persze az ő ebeiknek – köszönhette. A hosszú, hajón töltött időre egyfajta szárított pogácsával készültek, amelyet aztán megtörve adtak a négylábúaknak. Spratt hasonló elképzelés alapján, de azonnal fogyasztható méretben alkotta meg az első száraz eledeleket. Igencsak borsos áron árulta, a 20 kilós kiszerelés ára megegyezett egy munkás egész napi bérével. 1889-re a terméke olyan népszerűségnek örvendett, hogy az American Kennel Club borítóján is szerepelt. Annak ellenére, hogy még messze nem tartalmazta az összes szükséges tápanyagot, hatalmas áttörésnek bizonyult, és világszerte elterjedt.

Hogy hazánkban mikor kezdtek el tápokat készíteni kifejezetten kutyáknak, annak valószínűleg igencsak nehéz volna utánajárni. A kutyás történeti emlékeket ugyanis meglehetősen későn kezdték el gyűjteni, és akkor is inkább az állatra, mintsem tartásának körülményeire fókuszáltak. A Nemzeti Múzeum hamarosan megnyíló Kutyatörténeti Gyűjteményében azonban találunk nem egy kutyatáp-csomagolást is a 20. századból.

Ha az írott forrásokat böngésszük, kiderül, hogy a mezőgazdasági szakkönyvek már 1844-ben említést tettek arról, hogy a haszonállatokat tápszerrel is etethetik a gazdák, hogy zsírképződésüket elősegítsék. A kutyák azonban hosszú időn keresztül még inkább a nyesedéket, háztartási hulladékot kapták eledelül, ezzel is csökkentve a pazarlást és a gazdaság költségeit. A kutyatenyésztés sporttá válásával, ahogy egyre inkább kialakultak a funkción túl a kutyafajták, a táplálásuk is szemponttá vált.

Az 1881-es Vadász Lap februári száma már arról ír, hogy:

A hannoveri ebnemesítő társulat ellenőrzésével gyártott felülmúlhatatlan »Deutsche Vereins Hundekuchen« kitűnő és olcsó anyagot nyújtana, azt csak meleg vízbe kell áztatni, és kész a legjobb kutyatáp, és kerül egy tíz kilóig való életsúlyú kis kutyának naponkinti élelmezése 6 krajczárba, 24 kilóig való középnagyságúé 15 krba, ezen felülié 20 krba, sőt arra számítva, hogy a gyárak, kiállítási kutyák részére tetemes árleengedést szoktak tenni, még kevesebbe is kerülhet.

A vadászkutyák táplálására kiemelt figyelmet fordítottak

A vadászok gondosan szelektált és tenyésztett kutyáik számára a 19–20. század tematikus sajtóanyagának tanúsága szerint már ekkoriban is kiemelt figyelmet fordítottak a táplálásra, amelyhez a gondos összetevőkből előállított kutyatápok elengedhetetlenek voltak. Az 1910-es Vadászat és Állatvilág lap egyik szerzője azonban arra figyelmeztet, hogy nem biztos, hogy a száraz táp megfelelő lenne:

Mivel etessük a kutyát? Véleményem szerint a vizslából mindenevőt kell nevelni, azaz ételmaradékokra kell szoktatni. Csupa növényi eledel, vagy csupa hús épp oly káros hatással van a kutyára, mint az úgynevezett egységes kutyatáp, melyet fennen oly kitűnőnek hirdetnek a gyárosok. (Persze minden czigány a maga lovát dicséri.)

„Az ebtenyésztők egyesülete december 17-én délelőtt 16 órakor mindenféle fajtatiszta kutyát törzskönyvez az állatorvosi rendelőben. Nyugati utca 3. Törzskönyvezett kutyák adókedvezményben részesülnek. Ugyanakkor kutyatáp is megrendelhető” – tájékoztat egy 1960-as évekbeli megyei hírlap. Ekkoriban már az állatorvosoknál is be lehetett szerezni az úgynevezett ebtápszert. Ezek kiszerelése sokkal kisebb méretű volt, mint a cikk elején tárgyalt amerikai, 20 kilós kutyakekszek.

Az 50-60-as évek ebtápszernek nevezett készítményeit ugyanis alapvetően nem önmagukban, hanem a zacskókon szereplő leírások szerint ételmaradékkal, száraz kenyérrel vagy kukoricadarával keverve, beáztatva kellett feltálalni azon szerencsés négylábúaknak, akik gazdái kiemelt figyelmet fordítottak a táplálásukra.

A már említett Kutyatörténeti Gyűjtemény egyes állatkoponyái az ebben az időszakban készített tápos zacskókba csomagolva maradtak fenn a jövő számára. Amikor Az Én Kutyám a Nemzeti Régészeti Intézetben járva szemügyre vehette a gyűjtemény még nem katalogizált darabjait, egy pár ép tápos tasakot is találtunk Makó Jánossal, a gyűjtemény kurátorával.

Ezek több fontos csontot, illetve koponyát őriztek meg az örökkévalóságnak.

A zsákokról megtudhattuk azt is, hogy a mai napig működő, régi nevén Phylaxia Állami Oltóanyagtermelő Intézet készítette az akár 3 hónapig is elálló, régi kutyatápokat. Hogy pontosan mit tartalmaztak, az nem szerepelt a zacskókon, az azonban bizonyos, hogy az intézet ekkoriban országszerte számos baromfitelepet is működtetett. Ezeken a telepeken többek között a baromfipestis elleni oltóanyagot tervezték előállítani. Ezek alapján elképzelhető, hogy akár baromfihús-alapú is lehetett a fent is látható, régi magyar kutyatáp.