Így siratták magyar írók és költők eltávozott kedvenceiket

Egy négylábú társ távozása az örök vadászmezőkre alapjaiban tudja megrengetni a világunkat. A sokkoló élmény némává, zsibbadttá tehet minket, másoknak azonban segít, ha kibeszélhetik, kiírhatják a fájdalmukat. Mesterségéhez híven így tett Kosztolányi Dezső és Kittenberger Kálmánt tolmácsolva Fekete István is.

Az idézett szövegrészletek azért is nagyon különlegesek, mert láthatjuk, hogy mennyivel másképp viszonyultak a kutyákhoz évtizedekkel ezelőtt. Nem szerették őket kevésbé, ám merőben különbözően mutatták ki tiszteletüket és nagyrabecsülésüket irányukba. A magyar írók és költők kutyái ilyen érzelmeket pengettek meg gazdáik szívének húrjain.

Fekete István: 

Kosztolányi Dezső és Hattyú

A költő 1921-ben vásárolta a kuvaszt a Fővárosi Állat- és Növénykertből. Olyannyira közel állt hozzájuk a kutya, hogy Kosztolányi Ádám kisfiúként valóban úgy hitte, hogy az ebbel épp olyan szoros kötelékben állnak, mint egy vér szerinti rokonnal. Ennek köszönhetően sokszor a kutyát Kosztolányi Hattyúként emlegette. Az ebhez még egy verset is írt, amelyet ide kattintva olvashatsz el.

Amikor Hattyú 1933-ban átsétált a szivárvány alatt, Rozsnyay Kálmán író így levelezett Kosztolányinak:

„Desiré! Hattyút mi is meggyászoltuk, még talán jobban mint te, ti… Első írásod, melyben csak a [szív] dominál, Te tudod, hogy nekem ez minden, és megérted, hogy mért küldök most meleg kézszorítást… Hát mi lesz a régi ígérettel? Verőce vár!”

A költő így emlékezett szeretett kutyájáról a Pesti Hírlap 1933. július 16-án megjelent cikkében:

Kosztolányi Dezső: HATTYÚ HALÁLA

Most elbúcsúzkodom tőle. Mint az ünnepi szónok, utánakiáltok harsányan:

– Hűséges és jóságos. Kölyökkorodtól fogva – tizenhárom hosszú esztendő óta – itt velem egy házban, egy födél alatt jóban-rosszban. Magányom osztályosa. Egyszerű és bölcs. Lélek te, lélek. Eltűntél, mint a lélek. Ez az első hűtlenséged.

Hattyúnak hívták. Fiam a kiskorában eleinte így nevezte: „Kosztolányi Hattyú”. De miután megtudta, hogy a kutyák, noha állandóan közöttünk vannak, nem családtagok, s a családok vezetéknevét nincs joguk viselni, ő is a rendes nevén szólította.

Én még ezt a nevét se használtam. „Kutya” – mondogattam neki, valahányszor rápillantottam, mert azt éreztem, meg-megújuló ámulattal, hogy ő egy másfajta élőlény, a kutya. „Ember” – gondolhatta ő, amint rám tekintett, mert egész lényén az enyémhez hasonló, soha el nem apadó ámulat tükröződött, hogy egy másfajta élőlényt lát, egy embert.

Körülbelül ez volt közöttünk a viszony. Két teremtmény egymás mellett, ezen a csillagon, két lélegző, elmúló társ. Van polgártárs és embertárs. Arra a nagyobb közösségre, arra a titkosabb kapcsolatra, mely két élőlényt egybefűz, nincs szó.

Nem hiszem, hogy gazdájának tartott volna. Ehhez én nem vagyok eléggé komoly. Csak az adóhivatal könyvelt el ekképpen: „ebtulajdonos”. Ő tudta, hogy nem birtokolom őt. Sem a gőgöm, sem az ostobaságom nem akkora, hogy egy lelket magaménak követeljek. Épp ezért alig engedelmeskedett, csak szeszélyből, ha kedve volt rá. Nem tisztelt. Amíg üldögéltem a kertben, rá se hederítve, egyszerre fölemelte egyik lábát, otrombán, esetlenül a térdemre nyomta, s ott hagyta egy darabig. Az élőlények – még azok is, akik beszélni tudnak – igazi szeretetüket a tapintással értetik meg, azzal, hogy egymáshoz érnek.

Éjjel, ha hazajöttem, s az előcsarnokban villanyt gyújtottam, fölébredt. Már régóta nem csaholt örömében, farkát se csóválgatta. Ilyenkor kissé hunyorgatott a hirtelen világosságtól. Aztán valami családias, tündéri melegség gyulladt a szemében, mintha ezt mondaná: „Á, te vagy?” Gondolatban bizonyára tegezett – a kölcsönösség alapján –, mint én őt.

Kittenberger Kálmán és Szikra

Kittenberger Kálmán rövidszőrű magyar vizslája nemcsak korának volt zseniális négylábúja, de a drótos vizslák azóta is őrizik örökségét. A fajta kialakításánál a fedeztetést ugyanis egy daliás drótszőrű német vizslával, Astor von Pottatallal, és két kiváló, rövidszőrű magyar vizsla szukával, Zsuzsival és Csibivel kezdték el. Zsuzsi pedig Szikra kutya egyik leánygyermeke volt.

A barátok, közeli ismerősök Szikra nevét sem merték említeni Kittenberger előtt az eb halála után. Biztosak voltak benne, hogy évtizedek múltán sem tudta túltenni magát az elvesztésén. Ha elolvasod az alábbi részletet, érteni fogod, hogy miért.

Fekete István: Kittenberger élete (1962)

– Ilyenek nincsenek; ilyen kutya csak még egy van a világon – maga most ne hallgasson ide, Lupika –, az én Szikrám, az örökös győztes és mindenütt első Szikra. Szikra még Lupinál is többet tud, mert nemcsak keres és apportíroz, hanem ha kell, gombázik, ha kell, postás, lekísér az állomásra, a vonat érkezését jobban tudja, mint a vasutasok, és ott vár a délutáni vonatnál pontosan. De Szikra kosarat is visz, és jaj lenne, ha valaki kezet emelne rám.

– Hát ez igaz – mondtam, mert jól emlékeztem, amikor Kálmánnak valami sürgős üzennivalója volt feleségének, s ezt a kis Szikra intézte el gyorsabban és pontosabban, mint egy ember.
Kálmán megírta a levelet, és a Szikra örvén levő kis erszénybe tette. A kutya toporzékolva várta a parancsot.

– Posta! Vidd, Szikra!

Akkor a kismarosi Rózsa-kunyhóban voltunk (amelynek ajtó feletti felírását valamelyik unatkozó vadásztársunk így javította ki: Rossz a kunyhó), Kittenbergerék lakásától 8-9 kilométerre, és egy jó óra múlva Szikra már ott volt a válasszal. Embernek ez az út négy-öt órába került volna.

De gombáztunk is Szikrával, „akinek” orra mondta meg, hol a gomba, de ha megtelt a kosár, haza is vitte, s az üres kosarat hűségesen hozta vissza. Ez a gombázás azonban közel, a ház feletti gesztenyésben történt.

Ott, ahol most egy nagy kő őrzi Szikra álmát, rajta az elmosódott írás:

A leghűségesebb
a legjobb
a bátor
a szép
örökös champion
SZIKRA

Akkor még a rettenetes kutyabetegségnek, a szopornyicának nem volt gyógyszere, és Kálmánnal hónapokig nem lehetett beszélni Szikra halála után, mintha tudta volna, hogy Szikra csak egy volt, csodája a magyar vizsláknak, és több nem lesz.

(A nyitókép illusztráció, Henry Adams amerikai történész látható rajta.)