London városi rókái: vérengző banditák hírében álló vadak

Claire Strickett 2020-ban, az első kijárási tilalom egy balzsamos éjszakáján arra ébredt londoni hálószobájának vélt biztonságában, hogy nincs egyedül. Mocorgást hallott, amire érzékei teljesen kiélesedtek. Cicája békésen szunyókált mellette az ágyban, így biztosan tudta, nem ő csapja a zajt. A mocorgás az ágy alól jött. Minden bátorságát összeszedve felkapcsolta a lámpát, ami kiűzte a betolakodót a bútordarab oltalmából. Claire Strickett egy lompos farkú ravaszdival nézett farkasszemet.

Később kiderült, hogy a véletlenül éjszakára nyitva hagyott hátsó ajtón ment be a vörös jószág, aki a kertből egy lépcsősoron a konyhába jutott, majd onnan megmászva egy újabb lépcsőt, a hölgy hálószobájában kötött ki. A találkozás során senkinek nem esett baja, és legjobb tudomása szerint a róka nem tért vissza többé. Strickett akkor azt nyilatkozta, hogy nem aggódik túlságosan, kifejezetten kedveli a rókákat. Nagyon élvezte nézni azt a családot is, amely a szomszéd kertjét választotta otthonául. Számos hasonló tapasztalásról beszámolhatnánk még; a londoni rókák egyre többen vannak, és egyre többet akarnak.

A londoni rókák 10 ezren is lehetnek

Míg a rókák már az I. világháború vége óta jelen vannak Anglia fővárosában, az elmúlt három évtizedben jelentősen megszaporodtak. A város terjeszkedő külterületei, melyek ingyenes szállást és maradék ételt kínálnak a rókáknak, magyarázatot adhatnak növekedésekre. A London Wildlife Trust becslése szerint körülbelül 10 000 róka él a városban. Nem olyan állatokról van szó, melyek időként a városba látogatnak, ezeknek a vadaknak London az élőhelye.

Mivel ilyen hosszú ideje élnek egymás mellett, azt várnánk, hogy természetes harmónia alakul ki az emberek és a rókák között. Azonban a rókákról szóló kulturális utalások többsége bizonyos fokú nyugtalanságot tükröz részünkről. Többek között azért is, mert előfordulnak alkalmanként támadások. 2010-ben egy testvérpárt támadott meg egy róka, miközben azok az emeleti szobájukban aludtak éjjel. Az ikrek súlyosan megsérültek, de állapotuk stabil volt, így szerencsére túlélték a találkozót.

Az eset után Joe Lobenstein, Hackney egykori polgármestere elmondta, hogy 1993-ban és 2000-ben is figyelmeztette a tanácsot a környéken előforduló rókákra. „Azt írtam, hogy az éhes, kóbor rókák hajlamosak arra, hogy kiszámíthatatlanok legyenek. Számomra úgy tűnik, hogy egy erősen beépített területen, ahol jelentős mértékben vagy nagyon fiatal, vagy nagyon idős emberek élnek, nem szabad félvállról venni a problémát. A tanács nem járt el pozitívan, és bár nagyon együttérzek a családdal, akik egy ilyen szörnyű balesetet szenvedtek el, ez az a fajta baleset, amely megtörténhetett, és meg is történt.”

A polgármester álláspontja

London város honlapján lehet feltenni a mindenkori polgármesternek kérdéseket. Az eset után egy lakó kíváncsi volt arra, hogy: „Mi a véleménye a városunkban élő rókákról a fiatal testvérpár elleni támadás után?”

Ez a válasz érkezett rá az akkori polgármestertől, Boris Johnsontól: „Az urbánus rókák emberre való támadásáról szóló jelentések rendkívül ritkák. Ez az eset azonban, bármennyire is szokatlan, rámutat azokra a problémákra, amelyek akkor merülhetnek fel, amikor a helyi rókapopuláció kapcsolatba kerül az emberekkel. Tudom, hogy sokan úgy gondolják, a rókák csodálatos kiegészítői London növény- és állatvilágának. Ugyanakkor azt is el kell ismerni, hogy viselkedésük problémákat is okozhat, és így kétségtelenül kártevővé válhatnak.

Nem támogatom a leölésüket, mivel ez költséges lenne, és valószínűleg nem is lenne hatékony. Az önkormányzatoknak arra kellene összpontosítaniuk, hogy elriasszák a rókákat ott, ahol problémát észlelnek, és tájékoztassák a lakosokat azokról a gyakorlati lépésekről, amelyeket ők maguk is megtehetnek a rókák humánus elűzése érdekében, ha azok kellemetlenséget okoznak. Nyilvánvalóan, ha egy adott probléma merül fel egy konkrét róka viselkedésével, vagy ha az állat megsérült vagy beteg, akkor humánus módszereket várnék el a kezelésére.”

Amikor 2013-ban egy kisfiút támadott meg egy lompos farkú, Boris Johnson már „kártevőként és fenyegetésként” jellemezte őket. A támadás kiváltotta az emberek ellenszenvét az állatokkal szemben, és egyre többen kerestek olyan módszereket, amelyekkel elriaszthatják őket. Sokakat zavar, hogy a szemétben turkálnak, és hangos nemi életet élnek. 2020-ban például volt, aki brutális módon, számszeríjjal lőtt ki két urbanizálódott rókát. Ennek ellenére talán még mindig többen vannak olyanok, akik előszeretettel etetik őket, és gyönyörködnek ezekben az állatokban. Sőt, sokan megpróbálnak velük barátságot kötni.

Az urbánus rókák máris nyertek?

Egy nemrégiben készült tanulmány kimutatta, hogy az urbánus rókák, miután alkalmazkodtak a városi élethez, egyre inkább a háziasított kutyákhoz hasonlítanak. Amikor összehasonlították a városi rókákat a vidéki rókákkal, azt találták, hogy a városi rókák agya kisebb. Ez az emberekkel való szoros kapcsolat evolúciós jele; a macskák és a kutyák agya is kisebb lett. A városi rókák orra is rövidebb, harapásuk kevésbé erős. Tökéletesen alkalmazkodtak a városi szemeteszsákokra való vadászathoz. Van azonban még egy dolog, amit nem szabad elfelejteni. A szakértők szerint ha a rókákat kivonjuk az egyenletből, a rágcsálópopulációkkal gyűlik majd meg a londoniak baja.

Míg tovább folyik a küzdelem a főváros területeiért a rókák és az emberek között, egy nagyon fontos dologra hívnánk fel a figyelmet. Ugyan hazánkban is inkább megvetendő állat a róka, mint megbecsült ragadozó, és itthon is szükség van a gyérítésükre a természetes ellenségek híján, ne gondoljuk, hogy a kialakult helyzetért őket, az állatokat lehet hibáztatni. Vadállatokról van szó, ráadásul, mint kiderült, eszes és találékony vadállatokról, akik egyre inkább kiszorulnak a természetes élőhelyükről az urbanizáció miatt, így pedig a dolgok könnyebb végét fogják meg. Sose felejtsük el, hogy egyre inkább elfoglaljuk a vadállatok természetes életterét, és úgy élünk mellettük, hogy szinte semmit sem tudunk a viselkedésükről és a szokásaikról.

Még véletlenül sem hibáztatva a tragédiák áldozatait, ahhoz, hogy békésen együtt tudjunk élni bármilyen vadállattal, az kell, hogy mi is alkalmazkodjunk a körülményekhez, és tudjuk, hogyan viselkedhetünk a közelükben. A különböző fajok démonizálása nem fog megoldást hozni a problémára.