Az 5 legtisztább kutyafajta

A kutyák amellett, hogy szebbé teszik még a legsötétebb napjainkat is, bizony járnak kellemetlenségekkel. Ezek közé tartozik a szőr, a piszok és a szagok.

Mai cikkünkben a teljesség igénye nélkül 5 olyan fajtát mutatunk be, amelyek bizonyos tulajdonságaik alapján a legtisztább kutyák közé sorolhatók.

A legtisztább kutyák

1.) Basenji

A paleontológusok szerint az első háziasított kutyák nagyon hasonlítottak a basenjikre. Már jól bejáratott fajtaként hozták fel őket a Nílus mentén Afrika belső területeiről, hogy ajándékul szolgáljanak az ókori Egyiptom fáraóinak. A fajta megjelenik az ókori egyiptomi műalkotásokon, de nyomai megtalálhatók az ókori babilóniai és mezopotámiai művészetekben is. Ezek az egykor hatalmas civilizációk évezredekkel ezelőtt összeomlottak, de a basenji fennmaradt mint félig vad kutya, amely a Nílus és a Kongó folyók forrásvidékén élt. Az afrikai törzsi emberek sokoldalú vadászkutyaként vetették be őket, akik éles látással, robbanékony mozgással és kifinomult szaglással rendelkeztek. A fekete kontinens távoli területein több ezer éven át elszigetelten élő basenji semmit sem változott még a nyugati divatok és szeszélyek hatására sem.

A basenjik rövid szőre alig vedlik, ennek tetejébe ráadásul szinte egyáltalán nem is szaglanak. Ha ez még nem lenne elég, jellemző rájuk, hogy macska módra fürdessék magukat, megnyalogatva és letisztítva minden négyzetcentiméterüket. Ápolásuk sem nagy kihívás: hetente egyszer néhány mozdulattal át kell őket kefélni, fürdetni pedig csak akkor fürdessük ezeket az állatokat, ha azt a körülmények kifejezetten indokolják.

2.) Bedlington terrier

Ránézve a bedlington terrierre kissé sokkoló lehet felfedezni, hogy ezek a báránybőrbe bújt kutyák az 1800-as évek nagy részében piszkos, és olykor végzetes munkát végeztek. Az észak-angliai Northumberland bányászvidékén alakultak ki, és a munkásosztály kutyái voltak. Elvárták tőlük, hogy elég sokoldalúak legyenek ahhoz, hogy bányapatkányirtóként, kártevőirtóként és harci kutyaként is tevékenykedjenek. A fajtára ráragadt a Gypsy Dog („cigánykutya”) név, ugyanis a vándorló romák csendes, de halálos orvvadászpartnereként is megcsillogtatták vakmerőségüket. A fajta kialakulásának időszakában egy megfigyelő azt írta, hogy a bedlington volt „a legokosabb és leggyorsabb a terriereink közül.”

Mindezek ismeretében érdekes lehet szembesülni azzal, hogy a bedlingtonok, ezek a körtefejű báránybundás kutyák szinte egyáltalán nem vedlenek. Szőrük úgy nő, akár a haj, emiatt rendszeresen, körülbelül kéthavonként nyírni kell őket, és hetente fésülni. Bár emiatt gyakran rásütik a hipoallergén jelzőt, ezt sajnos meg kell cáfolnunk. Ugyanis nem a kutya szőre, hanem nagyobb részben a nyálában található Can f 1 fehérje vált ki allergiát.

3.) Kuvasz

A kuvasz egyidős a magyarsággal. Már a népvándorlás idejéből is rengeteg olyan lelet származik, amely arra enged következtetni, hogy akkoriban is ilyen kutyák őrizték rettenthetetlenül az állományt a nagyragadozók és a fegyveres tolvajok támadásaival szemben. Kiválóságukra végül a magyar nemesek és uralkodók is felfigyeltek. Azt mondják, hogy Mátyás király, akinek udvarát nem meglepően intrikák és árulások is gyakran sújtották, jobban bízott kuvaszaiban, mint a palotai őrségében.

Egy rendkívül archaikus megjelenésű kutyáról van szó, aki vagy a jószágok között töltötte idejét esőben, szélben, hóban, fagyban és tűző napsütésben is, vagy nagyvadas vadászatokon csörtetett át az erdőn hasonló körülmények között. Mégis, egy kifejezetten tiszta kutyáról van szó; vagy talán épp ezek miatt. A Hungária Kuvasz Fajtafenntartó Klub oldalán a következő olvasható:

„A szép, fehér bundáját gondosan tisztítja, ápolja. A metszőfogait használva apró csippentő mozdulatokkal távolítja el a bundájába tapadt szálakat, bogáncsokat. A teste minden elérhető pontját »végigcsipegeti«, így még a kullancsok jó részét is elpusztítja. Ezekkel a mozdulatokkal és a gondos nyalogatással egyúttal a szőrzet ideális elrendeződését is segíti. A szabadban, természetes körülmények között tartott kuvasz bundája sohasem kellemetlen szagú. Sőt, az eső után a napra kifekvő kuvasz a szőrzet megszáradása után finom, »napillatú« szokott lenni.”

4.) Japán csin

A történészek régóta vitatkoznak a japán csin eredetéről. Egyesek szerint Kínából származik, mások úgy vélik, hogy Koreából. A különböző eredettörténetek buddhista szerzeteseknek, kínai császároknak vagy európai kereskedőknek tulajdonítják a csin fajtának Japánba való bevezetését akár 500, akár 1000 évvel ezelőtt. Abban azonban mindenki egyetért, hogy a japán nemesek alakították a fajtát olyanná, amilyennek ma ismerjük. Ez a kedves kis jószág ismeretlen volt a nyugati világban egészen 1854-ig, amikor Japán, 200 év elszigeteltség után, újra megnyílt a kereskedelem számára.

Az előző fajtáktól eltérően erről a kedves kis társasági kutyáról feltételezni a tisztaságot nem olyan különös. Érdekesség azonban, hogy gyakran írják le macskaszerűként, és nem csak azért, mert kecses, és általában csendes. Gyakran úgy ápolják magukat ugyanis a csinek, akár a macskák, még a mancsaikat is nyalogatják. Ezzel az aprólékos ápolással a közepes hosszúságú szőrzet selymesen sima és szagmentes marad. A japán csin ápolása a látszat ellenére nem igényel különösebben nagy energiabefektetést: hetente egyszer alaposan át kell kefélni, fürdetni pedig akkor szükséges, ha azt a körülmények indokolttá teszik.

5.) Pumi

Terrier típusú terelőkutyánk, a pumi a 17–18. században bukkant fel először hazánkban. A Franciaországból érkező nyájakat rendszerint az őket terelő kutyákkal együtt adták el, így ezek az ebek keveredtek a magyarok négylábúival, legfőképp a pulikkal. 1815-ben Pethe Ferenc így írt róla a Természet Históriája című könyvében:

nagyságára ollyanforma, mint egy köjökfarkas; fülei fennállók, szőre valamennyire bolyhos, legalább nem sima, a’ farka kerekedése pedig alólról, bojhos; színe gyakran barnás-fekete, de külömben számtalan, többnyire szennyes-színű.

Bár ízig-vérig dolgozó eb, külsejére a pumi kifejezetten igényes. Persze eleve nincs is nehéz dolga, ugyanis göndör bundája, ami 50%-ban aljszőrből és 50%-ban fedőszőrből áll, szinte egyáltalán nem vedlik. A Pumi World oldalon leírják, hogy ez a különös kültakaró egyszerűbben ápolható, mint a hosszú szőrű kutyák kabátja: „Egyrészt mozgás közben nem szed össze annyi port és szemetet, esős időben gyorsan szárad – másrészt az elhalt, töredezett pehelyszálak és felszőrök nem maradnak meg a bundájában, hanem rövidségük miatt kihullanak, de a kosz is lepereg, lekopik róla. Ha a piszok és a kihullott aljszőrök eltávolítását ritka fogú fémfésűvel, a felszőrökét pedig kezünkkel vagy trimmelőkéssel kéthetente-havonta segítjük, máris tiszta és ápolt lesz kedvencünk bundája.”