Ez a három mai magyar fajta számít a legrégebbi társunknak: ezért ilyen zűrzavaros történetük

A magyar kutyafajták kialakulását különös homály fedi, ugyanis ezen elméletek leginkább feltételezéseken, logikán alapulnak, mintsem tárgyi bizonyítékokon. Az idők során számos kinológus, zoológus, történész próbálta megfejteni, hogyan és mikor jöttek létre kutyafajtáink, azonban a kinológiai szakkönyvek többsége is csak találgatásokon, általánosan elfogadott állításokon alapul, nem kézzel fogható tényeken. A helyzetet az is nehezíti, hogy a standard szerinti szelektív tenyésztés előtt nem a küllem, hanem a munkakészség volt számottevő, így nem a fajtatisztaság volt a legfontosabb, hanem a tehetség.

A régen elfogadott elméletek a modern időkben is megállják a helyüket, függetlenül attól, hogy ezeket nem szabadna tényként elfogadni. Az ősi jelzővel gyakran találkozhatunk, de fontos tisztázni, hogy a (mai!) magyar kutyafajták semmiképp sem léteznek évezredek óta, sokkal inkább csak néhány évszázadról van szó. Hivatalosan pedig csak a 20. században lettek elfogadva, előtte inkább fajtajellegről beszélhettünk.

Dr. Benárd Ágost így fogalmazott a magyar fajtákkal kapcsolatban:

Csak annak a nemzetnek van jövője, mely megbecsüli önmagát, csak az a nemzet becsüli meg önmagát, mely megbecsüli értékeit. Szeressük és becsüljük meg a magyar kutyát.”

Az első magyar kutyafajták

A pulit, a komondort és a kuvaszt (utóbbi kettőt sokáig egynek tekintették) tartják a legrégebbi magyar kutyafajtáknak (bár akkor még nem beszélhettünk hivatalos fajtákról). Az elméletek szerint őseik a honfoglaló magyarokkal érkeztek a Kárpát-medence területére. Sajnos azonban írásos emlékekből vagy archezoológiai leletekből nem sok maradt fenn, így pontosan nem tudni, hogyan is néztek ki akkoriban ezek az ebek. A legtöbb írott emlék agarakról és kopókról szól, hiszen a középkorban viszonylag gyakran feljegyezték, hogyan zajlottak a vadászatok. A pásztorokra azonban nem volt jellemző, hogy ezzel foglalatoskodjanak.

Az azonban ismeretes, hogy a magyarok gyakran vándoroltak, legnagyobb mozgatható értékeik pedig állataik voltak. A jószágokat pedig terelni és védeni kellett. Így terelő- és juhászkutyára volt szükségük. Ezeket a szerepeket a mai pulira, kuvaszra és komondorra hasonlító ebek tölthették be. A típusok területenként eltérőek voltak, úgynevezett tájfajták alakultak ki annak megfelelően, hogy milyen környezetben dolgoztak. Az ország eleinte mocsaras vidéke emberi beavatkozással egyre inkább átalakult száraz rónákká, és ezek a változó terepek különböző ebeket igényeltek. Nyílt terepen más vadászkutya szükségeltetett, mint az erdős bozótosban. Ha a jószágok erdős terület közelében legeltek, ott a kuvasz volt a kívánatos, hiszen a komondor bundája akadályozta volna a bozótban való mozgást. Viszont sík terepen nagyon is jó szolgálatot tett a farkasok és a hideg ellen a sűrű szőrtakaró.

Az egyes fajták elkülönítését megnehezíti, hogy a kutyáknak számos elnevezése volt, mely területenként eltért. A pumit a puli dunántúli változatának tekintették. A mudit nem különítették el fajtaként egészen 1930-ig, addig csupán felálló fülű hajtókutyaként utaltak rá. A mudi elterjedt hívónév is volt Pest megyében és az ország északi területein. A komondor és a kuvasz szó feltehetően a kutya szóból ered, a puli azonban az egyik legkülönlegesebb munkakutyának számított, így őt külön névvel illették. Ezért is mondják sokan, hogy a puli nem kutya, hanem puli!

A fotók vagy rajzok sem mindig segítenek a kinológusoknak. Pethe Ferenc Természet históriája és mesterségtudomány című könyvében (1815) találkozhatunk az első kuvasz- és komondorábrázolással.

Pethe volt az első, aki külön névvel illette a két ebet, korábban a mai kuvaszt a komondor egyik változatának tekintették csupán, mivel a komondor megnyírva kuvaszos beütést kelt. A komondort általában rövidebb bundával ábrázolták, és sokszor álló füllel. Ami furcsa, ugyanis a mai komondor füle lelógó. Pethe egyik kuvaszábrája meglehetősen a mai pumira hasonlít, míg a pumi névvel illetett rajza sokkal inkább mudis. A mudikat pedig régen, és néhány tájegységen még ma is őspulinak nevezik. Ezek a példák jól mutatják, hogy a nevek tekintetében jelentős következetlenség állt fenn évszázadokon át, így ha egy régi forrás egy eb fajtáját említi, még nem biztos, hogy arról a kutyafajtáról van szó, akit ma ismerünk ezen a néven.

A puli története

A puli talán a pásztorok legkedvesebb kutyája, közkedveltségét kimagasló intelligenciájának, munkamoráljának és tettrekészségének köszönheti. Tenyésztése olyan jól sikerült az évszázadok során, hogy a puli ösztönösen terel, nem kell rá tanítani. Még egy olyan eb is, aki sosem volt nyáj közelében, bizony családját is hajlamos terelgetni. A tehetség ára pedig az volt, hogy a pásztorok kíméletlenül kiszelektáltak minden olyan egyedet, aki nem volt alkalmas a munkavégzésre. De egy jó terelőkutya felbecsülhetetlen érték volt. A puli szóval, mely alatt magát a pásztorkutyát értették, 1751-ben találkozunk először. Az 1800-as években a puli és a pumi név kevert használata volt jellemző, egészen addig, amíg Dr. Raitsits Emil 1920-ban kollégái segítségével pontos leírást adott a magyar fajtáknak.

A pulik régebben valamivel megnyúltabb fejűek voltak, kifejezett orrvonallal és olykor álló fülekkel. Marmagasságuk pedig sokszor attól függött, milyen munkát végeznek. A nyáj tereléséhez 40 cm volt az ideális, a gulya és konda mellett a valamivel nagyobb méret, 40-50 cm. Az 50 cm feletti ebeket a két világháború között csendőrpuliként alkalmazta a rendőrség határvédelemre. A fekete pulikat sokáig nem kedvelték, a 19. század elején egyesek úgy vélték, a fekete színű puli nem is tisztavérvonalú, ma pedig már ez a leggyakoribb árnyalat; a fehér, a fakó és a szürke jóval ritkább.

A komondor és a kuvasz

A két fajtát sokáig egynek tekintették, a kuvaszra a komondor rövidebb szőrű változataként tekintettek. A két fajta igen nagy hasonlóságot mutat, ha a komondor szőrzetét rövidre vágják. Mindkét kutya fehér színű, ami nem véletlen: a pásztorok így könnyebben meg tudták különböztetni ebeiket a farkasoktól. A komondort nevezték selyemszőrű farkasebnek, pusztai komondornak, gubancos magyar juhászkutyának, lomposszőrű komondornak és bagolyszemű komondornak is. Az elfogadott álláspont szerint a komondor őse együtt érkezett a Kárpát-medencébe a magyarokkal. Őt tartják az egyik legkorábbi magyar kutyafajtának, és szintén a komondor az is, aki vélhetően a leginkább megőrizte eredeti formáját napjainkban is. Azt azonban érdemes megemlíteni, hogy régen sokkal nemezesebb, kevésbé zsinóros volt a szőrzete, mint mostanában.

A komondort mint magyar pásztorkutyára való utalást először 1544-ben emlegették Kákonyi Péter Astiagis király történetében.

Pásztor nézi vala, gyermeket szoptatja
Egy fias kamondor és körül forogja”

Néhány évtizeddel később már nem csupán neve, hanem munkássága is kirajzolódik. 1673-ban Comenius Ámos így írt: „Komondoroc oerzik a csordát”.

A pásztorok birkanyíráskor kutyáikat is megnyírták, így pedig már egész kuvaszos küllemet kaptak az ebek. Télen viszont jól jött a meleg bunda, és a farkasok is kevésbé tudtak fogást találni egy nemezes szőrzetű eben. A sűrű erdős bozótosokban azonban nem jött jól a dús szőrzet, ami mindenbe beleakad.

A kuvasz szőrzete viszont ideális volt ilyen terepre és nem kevésbé számított kitűnő juhászkutyának. Ez a fajta azonban nem olyan elszigetelt, mint például a puli vagy a komondor. Kuvaszra hasonlító juhászkutyák sokasága él a világon, ilyen például az abruzzói juhászkutya, a pireneusi hegyikutya, a szlovák csuvacs vagy a tátrai juhászkutya.

Mátyás király kifejezetten kedvelte a fajtát, a királyi vadászatokon is alkalmazta, a tenyésztett példányok pedig a főnemeseknek szolgáltak ajándékul. Az 1600-as években Pázmány Péter, Zrínyi Miklós és Gyöngyösi István is fajtaként utal a kuvaszra. Bármennyire is jó juhászkutyának bizonyult, a kuvasz az egyik olyan magyar kutyafajta, akinek a leginkább védelmére kell kelni. Az évszázadok során fokozatosan vesztette el munkáját, feladatát, a legnagyobb csapást azonban a második világháború mérte rá. A hűséges őrző-védőket mind megölték az ellenséges katonák, és alig maradt néhány egyed.

A fajta rajongói igyekeztek megmenteni, és sikerrel is jártak, de a mai állomány egy részén bizony kiütköznek problémák. Szerencsére a fajta népszerűsítésére több program is létrejött, ilyen például a Kuvasz Őr Nagyragadozó Védelmi Program, mely a fajta eredeti munkájába való visszahelyezését szorgalmazza.

(Felhasznált irodalom: Dr. Sárkány Pál, Dr. Ócsag Imre: Magyar kutyafajták, Állatvilág Magazin 2023. január-február X. évfolyam 1. szám, Kovács Zsolt cikke)