Lakásba zárt kutyák – Márton Attila-különvélemény

Sokszor vitázunk arról, hogy hol jobb egy kutyának: lakásban vagy kertben? Az indokláskor viszont gyakran megfeledkezünk arról, hogy igazából nem is a „hol?” a kérdés. A hangsúly azon van, hogy „hogyan?”.

Vészjósló az emelkedő tendenciája azon eseteknek, amikor valaki úgy tart kutyát, hogy vagy már az elején vagy menet közben elhatározza, hogy az ő kis kedvence tökéletes életet fog élni a négy fal közé bezárva.

Ismerek valakit, aki ismer valakit

Sosem fogjuk megtudni, hogy hány olyan kutya élhet az országban, akiket időszakosan vagy életük teljes folyamán lakásfogságra ítélnek. Hallomásból, közvetett úton lehet hallani történeteket abban az esetben, ha az elbeszélő személy meggyőződése, hogy a világ legtermészetesebb dolga, ha kutyája nagy ritkán lépi át a küszöböt.

A szobapelenkára és a négy fal közötti életvitelre szoktatás mögött meghúzódó motivációra több verziót hallottam már mások elbeszélése alapján. A korlátozott kimozdulásra ismétlődő indok, hogy szegény kutya nagyon nem szereti a külvilágot, nem érzi jól magát. Értsd úgy, hogy vagy fél, vagy agresszív. És akkor inkább nem visszük sehova. Jobb elkerülni a konfliktushelyzeteket.

Van, aki nemes egyszerűséggel közli, az ő kutyája szobakutya. Ez a kifejezést számára azt jelenti, hogy akkor ott éli le az életét.

Többször hallottam már azt is, hogy így sokkal kényelmesebb az élet. Mármint a gazdinak. Főleg, amikor odakinn szakad az eső, vagy csak nagyon hideg van. Ilyenkor megspóroljuk magunknak a vesződséget, hogy kutyánknak könyörögjünk, végezze gyorsan a dolgát, mert nekünk ez nem túl komfortos. Meg egyébként is, jobb az ágyban lustálkodni még egy kicsit, amíg a pelenkán elvégzi a dolgát, ahelyett, hogy leakasztanánk a pórázt.

Talán a legmeglepőbb indoklás, amit eddig hallottam, valahogy úgy szólt: az én kicsikém ugyanolyan antiszoc, mint én, úgyhogy nincs szüksége, hogy eljárkáljon otthonról.

Kutyavilág

A kis testű kutyák rendkívül népszerűek. Egyrészt a társasági ebekként számontartott ölebek nem férnének el kényelmesen az ölünkben. Kevesebbe kerül az etetésük, lényegesen cukibbak a kisruhácskájukban, főleg, ha azt játsszuk el közösen, hogy ő az én gyerekem.

És egyértelműen könnyebb rászoktatni a benti életre, mint egy nagy testű társát. Egy rottweiler esetében a szobapelenkán történő szükségletvégzés elég furcsa eredményekkel járna.

Séta helyett szagoltatás

Ha a kutyasétáltatást nem így hívnánk, hanem például szagoltatásnak, talán egyszerűbb lenne felfogni, hogy valójában nem a sétán van a hangsúly, és nem csak azon, hogy a kutya ne a kanapé szélét vizelje le.

A kutya szaglása elképesztő mértékben kifinomult, mondhatjuk, a legfejlettebb és legfontosabb érzékszerve. Azon keresztül érik az ingerek, amelyek stimulálják az idegrendszerét. Fajtától függően jó pár tevékenység van, amelyek egy kis testű kutyának ugyanúgy szükségesek, hiszen számos vadászkutya található közöttük. Meg egyébként is. A kültéri programokat tényleg nem válthatja ki, amikor otthon a járólapon letudja a napi lépésszámot.

Aztán jönnek a mindenféle viselkedésproblémák. Aztán majd az egészségügyiek. És amikor mindezzel az állatorvoshoz fordulunk, tanácstalanul szembesülünk a kihívással, miszerint hogyan visszük be a mindentől elzárt kutyát egy ingerekkel teli állatorvosi rendelőbe?

De addig ez nem tűnik fel. Mert mi jól elvagyunk, nekünk jó és kényelmes.