Harci kutyák – kutyaharcok: a kutyaviadalok történelmi okai 1.

Miért alakultak ki az emberi történelemben a kutyaviadalok? Miért harcoltatták egymással a kutyákat szinte minden emberi civilizációban, kortól és földrajzi régiótól függetlenül? Ebben a sorozatban három különböző emberi kultúrkör, Nyugat-Európa, Japán és az eurázsiai sztyeppék esetében mutatjuk be e „véres sport” kialakulásának okait.

Mielőtt nekikezdenénk, szeretnénk hangsúlyozni, hogy szerkesztőségünk munkatársai minden formában elítélik a kutyaviadalokat. Az ok, ami miatt mégis írunk erről a témáról az, hogy a kutyaküzdelmek az arénákban évszázadokon át meghatározó részei voltak a kutyás történelemnek. Másrészt pedig azért, mert nagyon sok tévhit és téves információ kering a neten akár a harcikutya fajtákkal, akár pedig e harcok történetével kapcsolatban.

Harci kutyák a nyugati civilizációban

A világnak azon felében, amit ma hajlamosak vagyunk a nyugathoz sorolni, kétségkívül igaz, hogy az állatviadalok és kutyaharcok vagy -küzdelmek szinte minden korban jelen voltak. Elég csak az ókori Róma arénáira, vagy például a germán, vagy kelta törzsek hagyományaira gondolnunk. Az is kétségtelen, hogy ezek a csúcsra a közép- és újkori angolszász világban jutottak el, ahol a nép szórakoztatását szolgáló állatviadalokat az 1835-ös törvény tiltotta meg először.

Habár ez a törvény a kutyák közötti viadalokat is tiltotta, sajátos módon éppen ennek következtében futott fel igazán és vált komoly üzletté a kutyaviadalok rendezése. A hatóságoknak ugyanis sokkal nehezebb dolga volt, hiszen ezt a műfajt kisebb helyen és kevésbé látványosan lehetett űzni, mint mondjuk egy bika heccelést vagy medve hergelést, amivel a rendezők azonnal lebuktak volna.

A nép „szórakozni” akar

Az idézőjelben vett „népszerűség” változásokat hozott. Míg korábban elsősorban az ős, vagy régi angol bulldogot használták a viadalok céljára, az ő harcuk már nem volt annyira érdekes a tömeg számára, hiszen kitartóak voltak, és elsősorban a másik állat lefogására voltak szelektálva. Ezen túl tömegek költöztek a fejlődő városokba, ahol kisebb helyen, kisebb költséggel lehetett kisebb termetű kutyákat tartani. Így kezdődött el az ős bulldogok és a kisebb termetű, elsősorban patkányfogó terrierek keverése, valamint az első bull and terrier típusú kutyák kialakítása.

Ezek a kutyák apróbb termetük, gyorsaságuk, kitartó fizikumuk és harapási erejük miatt az arénák sztárjaivá váltak. Ezek mellett azonban volt még egy tulajdonságuk, ami kiemelten kedveltté tette őket, ez pedig emberbarátságuk és az emberekkel kapcsolatos semlegességük.

Gondoljuk végig, hogy ezek a kutyák gyakran soktagú családokkal és sok gyerekkel éltek együtt kis terekben, ráadásul az arénában a közbeavatkozó gazdával, illetve segéddel sem lehettek agresszívak. Akik ilyen jeleket mutattak, azokat nagyon rövid időn belül kiszelektálták, ami azokban az időkben általában egy baltacsapást jelentett…

Ez a jelenség ad egyébként magyarázatot arra a kevesek által értett tényre is, ami nagyban jellemzi az egykori bull and terrier harcosok leszármazottait, mint az amerikai bulldogokat, a staffordshire bullterriereket, vagy éppen az amerikai pitbull terriereket. Nevezetesen, hogy ezek a kemény harcokra szelektált kutyafajták, akik az esetek zömében meglehetősen dominánsak és harciasak más kutyákkal szemben, gazdáikat és azok családját feltétlenül elfogadják és a rajongásig szeretik.

Összefoglalásként elmondható, hogy a késő újkori Angliában, majd az Egyesült Államokban elterjedt kutyaharcoltatás elsődleges oka eredetileg a tömegek szórakoztatása, majd pedig az erre épülő üzleti érdekek, például a fogadások szervezése, arénák üzemeltetése voltak. Szerencsére napjainkra ezek a harcok minden nyugati országban tiltólistára kerültek, habár mind a mai napig hallhatunk illegális küzdelmekről és ezek szervezőiről.

Japán

Szemben a nyugati világgal, Japánban egészen más okok vezettek a harci kutyák kialakulásához. Az ottani kutatók, akik a kutyaküzdelmek múltjával és kialakulásával foglalkoznak, gyakran megemlítik Chosokabe Motochika nevét, aki egy a 16. században Shikoku szigetén élő nagyúr volt. A történészek szerint Japán történetében először kezdte el komolyan venni és propagálni a kutyák küzdelmet ebben a kultúrkörben. Ő elsősorban saját szamurájai harci kedvét kívánta felkelteni és maximalizálni ezekkel a harcokkal, és egy olyan hagyományt teremtett ezzel, ami mind a mai napi jelen van a japán társadalomban.

Ezeket a harcokat eleinte akita inukkal és más, hozzájuk hasonlóan ősi japán kutyafajtákkal folytatták, majd részben egy véletlen során létrejött a japán harci kutya tenyésztés „csúcsproduktuma”, a harci kutyák állítólagos fejedelme, a Tosa inu. Akikkel – hihetetlen, de igaz – még napjainkban is hivatalos és törvényes kutya küzdelmeket vívatnak Japánban, ami részben „nemzeti sportnak” (is) számít.

Hogy erre miért került sor, hogyan alakult ki a Tosa és miben tér el jelentősen a japán harci kutyázás gyakorlata a nyugatitól, a következő részben beszélünk.