Részletek a királynő naplóiból: az uralkodó egyértelműen kutyamániás volt

A kutyák fontos szerepet töltöttek be a viktoriánus kori uralkodócsalád életében, de legfőképp Viktória királynő mindennapjaiban. A kutyatenyésztés is a keze alatt kezdett szárnyalni és szerencsére remekül sikerült dokumentálnia ezt az időszakot. Feltehetően ez az intenzív rajongás tinédzserkori elszigeteltségéből fakadt, amikor is a nehézségekben felbecsülhetetlen támasza volt a kedves és édes Dash, a kis Cavalier King Charles spániel, akit még anyja kapott Sir John Stanleytől.

Sokan úgy nyilatkoznának Viktória királynő a kutya nevű faj iránt táplált érzelmeiről, hogy azok már a megszállottsághoz voltak hasonlatosak. Rengeteget írt róluk a naplóiban is, melyekből néhány részletet mutatunk most. Tarts velünk!

Egyes politikusok is felhasználták rajongását

Mielőtt Dash 1840 végén távozott az örök vadászmezőkre, még élvezhette Albert herceg agarának, Eos-nak a társaságát is, akiről Viktória így írt 1839 október 12-én: „Olyan gyengéd és olyan okos; adja a mancsát; hatalmas magasságba képes ugrani, villáról is eszik.” A kutyus egy vadászbalesetben majdnem életét vesztette, így sokáig nagy volt a szomorúság a családban. Szerencsére a blöki nemcsak ügyes és jólnevelt volt, de küzdeni is tudott. Erről ebben a naplóbejegyzésben szerezhetünk tanúbizonyságot: „Öröm látni a kedves Eos-t újra ilyen jó állapotban, amint Cairnach-kel játszik és futkorászik.”

Ám bármilyen népszerű is volt Cairnach és Dash, úgy tűnik, hogy skye terrierje volt a legkedveltebb: „Elbűvölt az új kutyuskám, akit Islay-nek neveztem el. Olyan szelíd, jó természetű, barátságos és vicces, mert olyan elragadóan könyörög.” Islay-t az elismert festő és szobrász, Sir Edwin Henry Landseer 2 művében is megörökítette, amelyek a Windsor Castlen in Modern Times és a Dignity and Impudence névre hallgatnak.

Másoknak is hamar feltűnt, hogy a királynő szívéhez nem a hasán, hanem a kutyáin keresztül vezetett az út. A korai viktoriánus miniszterelnök, Lord Melbourne úgy igyekezett megkedveltetni magát a királynővel, hogy: „Simogatta, simogatta és meg is csókolta Islay-t, aki felállt a térdei között, és úgy tűnt, nagyon kedveli őt.” (1839. március 30.) Ha egy politikusnak akkoriban csak ennyi ármánykodásra volt szüksége a feljebb jutáshoz, az nem tűnik túlzottan problematikusnak. Persze csak viccelünk…

Az öregember és a bernáthegyik különös esete

1841 augusztusában Windsorban bernáthegyi kölykök születtek: „Lenyűgöző kis teremtmények, mint a medvék.” Ekkor azonban a királynőnek még fogalma sem volt róla, hogy 1899 áprilisában milyen örök életre szóló találkozásban lesz része 2 ilyen fenséges állattal. Majdnem 80 évesen, nyitott hintón utazott egy svájci nyaralás alatt, amikor az útjukba került egy szegény, öreg férfi, aki 2 nagy bernáthegyi által húzott szekeret vezetett. Az egyik legkorábbi brit bulvárlapnak tartott hetilap az Illustrated Police News így számolt be az esetről: „Miután az idős férfi kalapot emelt a királynőnek, fölélénkítette csapatát, és lépést tartott a királyi kocsival a Montboron hegy tetejére. Aztán egy kurjantással lerohant a szemközti lejtőn, így a királyi lovak reménytelenül lemaradtak. A domb lábánál, kalappal a kezében várt, majd kapott egy kis jutalmat, mielőtt hazaindult volna kutyáival.”

Nem tudott kicsiben gondolkodni: Viktória királynő szerint a sok kutya az elég kutya

A név szerint említett állatok egyértelműen a kedvencei voltak, de naplóiból kiderül az is, hogy rendszeresen látogatta az udvar területén a kenneleket. 1841 augusztusában például nemcsak a bernáthegyi kölykökről, de Pepperről, a skót terrier kölyökről is írt, valamint egy fiatal „szarvaskutyáról„, akit nemrégiben kapott. És persze Albert herceg 7 beagle-jéről sem feledkezett meg.

Érdekes látni, hogy később már talán neki is túl sok volt a jóból, ugyanis a felügyelete alatt 1844 januárjában meg kellett szabadulni néhány „feleslegestől”, köztük beagle-öktől és skót terrierektől is. Ebből arra következtethetünk, hogy a kennelben lévők közül néhány kutyának csak a vadászathoz kapcsolódó funkcionális szerepe volt.

Az 1850-es évektől kezdve egyre több kutyáról olvashatunk név szerinti bejegyzéseket, valamint számos olyan fajtát is említett, amelyek almot termeltek. Ilyenek voltak például a mopszok, tacskók, skót juhászkutyák, „szarvaskutyák”, valamint „olasz kölykök” ( valószínűleg pomerániai törespicc) és „kínai kutyák” (valószínűleg pekingi palotakutya). A közép-viktoriánus időszak 2 kiemelkedő kutyusa volt Sharp (1866-1879) és Noble (1871-1887), akiket emlékműveiken – előbbi Windsorban, utóbbi pedig Balmoralban – „hűségesként” és „kedvenc skót juhászkutyaként” voltak titulálva.

Marco, a spicc, aki úgy járt-kelt az udvarban, mintha az övé lett volna

Frank Carpenter újságíró 1894-ben a St. Nicholas: An Illustrated Magazine for Young Folks című kiadványban érzékletes leírást adott a windsori kennelekről:

„A világ legkiválóbb kutyái közül néhányat Viktória, Anglia királynője birtokol. Őfelsége különösen szereti az állatokat, és minden kutyafajtát szeret, a legnagyobb bernáthegyitől kezdve az apró, kabátzsebbe rejthető Cavalier King Charles spánielig. Van egy ember a windsori kastélyban, aki nem tesz mást, csak a kutyákra vigyáz. A királyi kennelek kőből vannak, az udvarok piros-kék csempével vannak kirakva, és a fülkéket, amelyekben a kiskutyák alszanak, forró vízzel melegítik. Náluk van a legfrissebb és legtisztább szalma, amelyen fekhetnek.

Ezekben a kennelekben 55 kutya van, és szinte mindegyikük ismeri a királynőt. Gyakran meglátogatja őket, amíg a kastélyban tartózkodik, és gondosan ügyel az egészségükre és kényelmükre. A windsori kastély kutyáinak napi rutinja van. Edzésük és sportolásuk céljából minden nap egy bizonyos időpontban kijönnek, és lehetőségük van a számos pályájukon, ami a kennelekkel össze van kötve, kiszáguldani a zöld pázsitra. Ezen a pázsiton esernyőszerű dolgok is vannak, ahol ha akarnak, árnyékban fekhetnek. Némelyikben medencék is vannak, ahol a kutyák fürödhetnek. Ha úsztak, kijönnek, és megrázzák magukat, mintha közönséges sárga kutyák lennének, nem pedig királyi kölykök.

A királynőnek megvannak a kedvencei a kutyák között, és némelyikük féltékeny lesz a másokra fordított figyelmességre. Marco az egyik, akit a legjobban szeret. Azt mondják, ez a legjobb spicc Angliában, számos díjat nyert. Marco egy gesztenyebarna eb, bundája cserszínű vöröses. Alig 5,4 kg súlyú, ragyogóbb szeme, gyorsabb mozgása és élesebb ugatása van, mint bármely más kutyának a kennelben. Még csak 3 éves, de úgy hordja a farkát a hátán, mintha az egész intézmény tulajdonosa volna.

A királynő juhászkutyái nagyon szépek, sok közülük fehér. Ezek közül az egyiket Snowballnak, a másikat Lilynek hívják. Egy másik kiskutya, a királynő különleges kedvence 3,5 kg-ot nyom, nem többet, mint a legkisebb baba. A királynő pomerániai törpespicce Gina, aki a világ egyik leghíresebb kutyája. Gina Olaszországból érkezett, és számos díjat nyert az angliai kutyakiállításokon. Gina nagyon jó kutya, olyan csendben ült, mint egy egér, miközben nem sokkal ezelőtt a fényképe készült.

A kennel többi kutyája között számos mopsz, és egy x-lábú kis japán mopsz is található, amelyet a néhai Lady Brassey, az előkelő utazó ajándékozott a királynőnek. Vannak ezekben a híres kennelekben nagy német tacskók és kis skye terrierek is. Egyszóval mindenféle gyönyörű kutya, amit csak el lehet képzelni. A királynő maga nevezi el az összeset, és a kennelek közelében van egy kis temető is, ahová ezeket a háziállatokat eltemetik, amikor elpusztulnak.”

Az udvartartás kényelmétől távol

Mindeközben a háborús kutyák valódi harcokat vívtak a csatatéren. A Skót Gárda Jack ezredese megmentette gazdája életét az almai csatában a krími háború alatt. Visszatérve Britanniába, maga a királynő tüntette ki Viktória-kereszttel. Talán még lenyűgözőbb, hogy egy Bobbie nevű keverék túlélte az 1880-as maiwandi csatában a pusztító mészárlást. Később a londoni 66. Berkshire Ezred élén ügetett, ahol őt is bemutatták Viktóriának.

Nem kevésbé voltak hasznosak a 19. század végén tevékenykedő vasúti kutyák. A Help nevű skót juhászkutya és még több száz másik eb engedélyt kapott arra, hogy vonatokon és állomásokon jótékonysági adományokat gyűjtsenek. Viktória ezek közül a blökik közül többért is rajongott. 1899. május 15-én, miután indiai szolgája, Abdul Karim kisegítette a Paddington állomáson a hintóból, kifejezetten az ír terrierért, Timért küldetett, aki arany szuverént kapott a dobozát.

Ezt az eseményt követően valamivel több mint 20 hónappal később, Turi nevű pomerániai törpespicce a királynő ágyán üldögélve kísérte őt utolsó földi útján a fény felé.